Egy BME-s informatikustól hallottam, hogy durva bulik után izotóniás sportitalt kell inni, mert az gyorsabban visszahidratál, a sótartalma meg a görcsöt űzi ki a fejedből (hogy melyik C++ algoritmus dobta neki ezt az infót, nem tudom). Kipróbáltam: működik – ezúton is ajánlanám mindenkinek, főleg annak, aki Steve Aoki-buliba készül, mert inni fog, és sokat…
A negyedik nappal kapcsolatban van egy súlyos vallomásom: élveztem. Ráadásul viszonylag józanul. Az eddigi förtelmekhez képest ma kizárólag pozitív meglepetések értek, sőt, megkockáztatom, hogy egy ilyen szombatért jövőre még fizetnék is – persze nem egy EFOTT vagy FEZEN-bérlet árát.
Neo
A Kontrollt látta mindenki? Na, annak ők írták a zenéjét. Lehet, ezt el kellett volna mondani a nagyszínpad előtt tobzódó/strandon feszítő/VIP-ben kivagyiskodóknak is, akkor talán nem 50-en lézengünk kis hazánk egyik legnagyobb elektro büszkeségének koncertjén, az egyetlenen, amit a Soundon élőzenének tekintek.
A mozgólépcsőn fölmenős outrón kívül egyébként csináltak ők más dolgokat is, bár egy kezemen meg tudnám számolni, hány dalcím maradt meg a fejemben tőlük. A legkellemesebb meglepetés, hogy a fellépést – az előítéletekkel ellentétben – nem play gombbal vezényelték le, hanem hoztak dobszerkót, rengeteg szintit, meg valami tekergetőset, és valóban JÁTSZOTTAK rajtuk. Muzsikájuk valami meghatározhatatlan eklektikus katyvasz, melyben van rock, synthpop, new wave, trance, sőt, szerintem még drum’n’bass is (és végre torzított gitár, még ha csak samplerből is). Mindehhez társult a remekül kihasznált – és széteffektezett – dupla vokál, mely a zenével ötvözve igazán hipnotikus, néhol kísérteties atmoszférát képzett – mintha egy gitárszegény The Birthday Massacre-t hallanék.
Amit a Neo művel, az jóval emelkedettebb és intelligensebb szintje az elektronikus zenének, minthogy az átlag Sound-vendéget meg tudná érinteni. Korábban csak azért vágytam kimenni a Soundra, hogy őket hallhassam – ez az álom most teljesült, jár a plusz mindenképp. A kora esti időpont és a Jäger Aréna mérete érezhetően gyengítette a produkciót; kíváncsi lennék, mire képes a banda egy klubkoncerten, saját közönségük előtt.
Akkezdet Phiai
Szabadprogram nagyszínpados parasztvakítás idejére. Róluk mindenki tudja, hogy jók, nekem meg több AKPH-t kellene hallgatnom, hogy a szokásos fellengzős sallangokon kívül mással is jellemezzem őket. A Siófok c. darabnak kifejezetten örültem (lokálpatriotizmus nagyon dolgozik), a többiből egy betűt se tudtam, de rohadt jól lehetett rá bólogatni. A rocker amúgy is egy olyan állat, amely még a rap-ben is előbbre helyezi a zeneiséget a szöveg minőségénél.
A Sounddal az a gáz, hogy nincsen hozzá élőzene, az AKPH-féle produkciókat viszont becsüljük meg, mert meglehet, jövőre valami ovigengszter vamzerbuszta fogja lengetni a nukleáris bézbózütőjét a színpadon. Egy plusz.
Armin van Buuren
Oké, megtörtem, igénytelen mocsok diszkós vagyok, lehet kövezni. Mikor visszaértem a vacsorából, gondoltam, felnyomok pár képet erről az akárkiről, aztán usgyi Akkezdetre csápolni. Aztán történt valami. Először csak a látvány: jó, minden DJ-nek a zöld a kedvenc színe, de ez a sok villogó-futkosó dolog most valahogy kedvesebb volt a szememnek. Aztán a zene. Ez nem a szokásos párápp-párápp houseizé. Ez valami más, valami sokkal pörgősebb, esztétikusabb, eredetibb… valami, ami élvezhető? Mastercardszínpad ples, mi történt veled? Elhatároztam, ide még visszatérek, de elég lesz csak az utolsó fél órára, az elektro-buliktól, úgyis elég ennyi idő levonni a konklúziót.
Akár jobban is siethettem volna vissza. Rémlett, hogy valahol olyat olvastam a tagról, hogy a világ legjobb trance producere. Trance… az jó, mer’ a trance már majdnem goa, az meg szubkult és underground, vagyis lehet lelkiismeret-furdalás nélkül szeretni. Ez az Ármin amúgy is rohadt profi, meg jó fej, mert néha kikacsintgat-kikiált, de mégsem keveri le a zenét, hogy fölöslegesen pofázzon. A háta mögötti kivetítőn úgyis ki van írva, mit kell csinálni, úgymint „JUMP”, „MAKE SOME NOISE”, „FOLLOW ME”, illetve mosolygós fejecskék, hogy jó kedvünk legyen. A látvány csak tovább fokozta a koncertélményt: a fénytechnikát zseniálisan oldották meg, és volt piró, sok-sok piró – itt már bátran mertem FEUER FREI-t üvölteni, nem félve a lebukástól. A Thank You Magyarország kiírás kedves volt a végén – bár egy olyan feszten, ahol hollandok és belgák játszanak hollandoknak és belgáknak, kissé ironikus az efféle gesztus.
Rövidre fogva: szégyellnivalóan magával ragadott az egész műsor, úgy hogy egy dalt sem ismertem. Az eddigi legnagyobb plusz neki jár.
Black Sun Empire – avagy hogyan kerüljük el a Wellhellót fesztblog módra
A Bladerunnaz színpadáról eddig nem sok szót ejtettem, pedig ha van underground helyszín a Soundon, akkor ez az. A színpad látogatottsága 10 és 1000 fő között mozgott (alább róla egy förtelmes minőségű kép), a nagyobb helyszínek programjától függően (értsd: ha ment valami a nagyszínpadon, a kutya se jött ide). Átlag napi 13 órában itt vegytiszta drum’n’bass ömlött a hangfalakból, a táncolás pedig le volt tudva 220+ bpm-re rázkódó légkalapácskoreográfiával, úgyhogy éjfél után az egész környék egy ’90-es évekbeli orosz rave-diszkó hangulatát árasztotta.
Gyakran megfordultam erre a hajnali holtidőkben, de igazán a Black Sun Empire hagyott bennem nyomot. Ő számított itt a legnagyobb névnek, jó bulit is adott, bár a vége felé elkezdtem gyanakodni: nem ugyanaz a szám szól loopolva másfél órája? A beilleszkedés itt ment a legkönnyebben, elvégre a kontrollálatlan csapkodás és üvöltözés már csecsemőkorom óta jól megy. Egy-két dara után pedig többen is odajöttek megkérdezni, hol lehet olyan ecstasyt szerezni, amit én tolok. Összehaverkodtam egy Killswitch Engage-pólós cseh sráccal – ahogy a szavaiból kivettem, ő legalább annyira elveszett ember volt a Soundon, mint én; szegény még a saját sörét is felrúgta, tíz másodperccel azután, hogy letette azt a lábához.
A d’n’b-t sosem vetettem meg, a BSE-srác pedig tényleg jófajta, erősen dubstep-befolyásolt szettel érkezett, úgyhogy ide mindenképp egy plusz.
A többi
A nagyszínpadon ma mindenféle, számomra ismeretlen mozaikszavak zajongtak (DVBBS és W&W – istenem, hogy adhat valaki ilyen kretén nevet a bandájának), a Neo-ra jövet-menet sikerült beléjük futni. Az első sorokban igen élénken ment a „dobáljunk sört és egyéb dolgokat a másik pofájába” játék, úgyhogy inkább messzire elkerültem a környéküket is – nem mintha a szokásos house-idegtépés maradásra bírt volna.
Az afterrel sem volt szerencsém: éjfél után akárhova mentem, mindenütt minimal techno szólt, azt meg a mai napig nehezen tolerálom – általában bealszom rajta. Az Asus Stage-nél az egyik fantáziahiányos képes volt berakni a Bangarang-ot – igen, ez az a pillanat, amikor ideje lelépni. Nemcsak az volt a gáz, hogy 2016-ot írunk, hanem hogy a sok barom még élvezte is. Ami érintetlen sör volt ott, gyorsan felmarkoltam, aztán irány a kijárat, majd az éjjel-nappaliban vadászok mellé egy szétszáradt kakaós csigát köretnek.
