Alakult egy zenekar a ’80-as években, amely akkora hatást tett a rockra, mint The Rolling Stones saját idejében, mikor berobbant. A glam végére érkeztek meg és emelt fővel vezették át a rockot a ’90-es évekbe, hogy aztán végül átadják helyüket a grunge-nak. Saját vagy feldolgozás számaikkal történelmet írtak (Use Your Illusion I és Use Your Illusion II), mert Beatles-en kívül nem nagyon volt olyan zenekar, akinek egyszerre két albuma is szerepeljen a Billboard TOP ötjében.
| Guns N’ Roses @Letňany Airport, 2017.07.04. Prága |
Gyerekkori emlékek
A koncert és azt a megelőző napokban érezni lehetett Prágában, hogy mindenki saját élményeiből vagy szülei és bátyjai elmondásaiból szerettek volna egy nagy adag Guns életérzést hazavinni. ’92-ben a zenekar járt ugyanitt Prágában és Budapesten nagyjából ezzel a felállással. Ekkor már túl voltak a Wembleyben adott Freddie Mercury emlékkoncert sikerén – a Knockin’ on Heaven’s Door gyakorlatilag letörölhetetlenné vált a kor Youtube-járól a Music Television-ről -, a rendszerváltás után pedig már mi is megnézhettük a mozikban a Terminátor 2-t az év legsikeresebb betétdalával, szóval a világ a lábuk előtt hevert. Két éve az őstagok elásták a csatabárdot, így 2015-ben a Slash buli után nem volt nehéz megjósolni, hogy nemsokára talán össze is állnak és láthatjuk őket élőben.
Még az általánosban Timi hozta be a számokat Maxwell kazettán és ismertette meg az osztállyal a bandát. Akkor Tomi Ramones-t és Death Kennedys-t, Lacika Cannibal Corpse-t, Gábor Queen-t, Tibi és én pedig PUF-ot, Kontroll Csoportot és Kispált hallgattunk és passzolgattunk egymásnak walkman-jeikben. A Guns egyfajta kohóként gyúrta össze a gitárra és dallamra oly fogékony pattanásos-pubertás nemzedéket. Ekkoriban fedeztük fel boldogan szőrösödő elsődleges nemi jellegünket és lett minden meghatározó zenei identitásunknak. Bassza meg, de rég volt!
Where the grass is green and the girls are pretty
A helyszín kifejezetten ideális volt; metróval majd húsz perc alatt megérkezünk a Letňany reptérre, a beengedés simán ment, annyi volt a sörsátor mint égen csillag. A pilsenit sok helyen nem a felszolgálók csapolták, hanem hátul egy csapat, így csak annyit kellett mondani, hogy mennyi sört kérsz a merchandise pohárból – tehát az is vásárfiával távozhatott, aki nem fért oda a tömött sorokban körbevett kegytárgy pultokhoz.
Az ég kék volt és végre nem kitaposott porba, hanem valódi fűre léphettünk. Az idei nyár divatja – szintén némi ’80-as évek múltidézéssel – ide is elért, mert főként a cseh filigrán lányokon nem mindig volt melltartó. Magyarok is voltunk szép számmal, lányainkat meg onnan ismertük meg, hogy 80 B vagy C kosárnál szinte nem adták alább.
A Guns nem szarral gurigázott, amikor előzenekart választott, és nem Jesse To Stark-ra, hanem a Biffy Clyro-ra gondolok. A lehetséges összes legjobb élőben játszó banda díját elhozták az elmúlt években Angliából, idén nemsokára harmadszorra lépnek fel nálunk. Tíz számos mini koncertet adtak, legutóbbi mainstream-esebbre sikerült albumukról hál’Istennek csak három tracket játszottak. De Simon Neil énekes mindent elkövetett, hogy átmossa hallójáratunkat mielőtt a Rózsák színpadra lépnek. Szokásos félmeztelen rohangálásával, epikusabb dalaikkal hamar meghozták az étvágyat a fő attrakció pontos kezdéséhez.
Hang és fény
Jobbat elképzelni se tudtam volna. Abszolút értelemben Sziget Nagyszínpad és fesztivál érzése volt az embernek, végre nem kellett elviselni a Papp László zenei eseményekre mindig is alkalmatlan doboz hangzását – ahol az akusztikán még a Közgép logó levétele se segített -, és ahol hangosítók remegve zokognak sarokban, hogy többet ne kelljen visszajönniük Budapestre. Nemcsak a színpad eleje kapott kiváló soundot, hanem az egész teret több oszlopra szerelt hangfalfűzérrel tették igazán élvezhetővé. Hogy a Biffy után ne veszítsük el a fonalat, az együttes pisztolyos logójából lövések hangzottak el, ami dolby surround hangzással söpört végig az egész nézőtéren.
A Welcome To The Jungle után még tök világosban elpattant az első tűzijáték, ahogy az utolsó számnál is, így kifejezetten örültem, hogy egy jóféle égfestésért nem kell elmenni egy Guetta-féle end show-ra. Az óriás kivetítőn Guns logók, feliratok, halálfejek, rózsás gifek vagy saját magunk látványa váltogatta egymást. Ha az ember fia nem tudta magát átverekedni a 49.999 emberen, és a drágább álló szektoron, akkor is élvezhette a mega-giga kivetítőn a koncertet. Engem az első pillanattól megvettek a látvánnyal és azzal, hogy tényleg minden apró részletre figyeltek. (Nem úgy, mint a Green Day-en a Papplaciban ahol egy árva nyamvadt kis tévét se sikerült kitenni a zenekarnak, így a nem kiemelt szektorból nem sokat lehetett látni.)
https://www.facebook.com/fesztblog/videos/vb.143891800061/10158825489355062/?type=2&theater¬if_t=like¬if_id=1499611404404369
Showtime
Looney Tunes intro bevezetővel jelezte a Guns, hogy a következő bő három órát megkezdték. A könnyedséget az It’s So Easy-val folytatták, de a Welcome To the Jungle-lal rántották össze a közönséget.
Axl nem lett fiatalabb,- már 55 éves -, és nyilván nem fér bele korábbi gúnyáiba, mozgása is kicsit darabosabb. Derekára kötött flanel ingjével tűnt inkább egy szabadnapos apukának, – aki lazába lemegy a kisboltba kötözött húsvéti sonkát venni -, sem mint a világ egyik legeblematikusabb rocksztárjának, de rohangált annyit, és adta a ritmus magának a lábával, mint Flatley, hogy ne kelljen felhúzott szemöldökkel a havertól megkérdezni: – Mikor cserélik be végre Myles Kennedy-t?
Volt fuckin’-ozás, pár cseheknek szánt poén, amit ők annyira nem értékeltek, legalábbis mi magyarok jobban vettük volna itthon a lapot. A hangja sem már egy tupírozott tinié, – meg hát három órát énekelt tegyük hozzá-, a hajlításokat nem tudta olyan sokáig kitartani (Don’t Cry-nál csúszkált is rendesen), de nem sült fel maradandóan, ügyesen el ó-ó-ózta.
Slash hozta formáját, neki persze be kellett tanulni pár régen nem játszott számot, de az ő jelenléte vérbeli rocker számára nem okozhatott semmi különlegeset, mert bárki számára elérhető volt az elmúlt években élőben. Többször is hosszú perceket kapott, hogy megmutassa mitől ő a világ egyik legjobb gitárosa.Duff Lemmy portrés pólóban és a Prince szimbólummal fehér gitárján vokálozott és sétálgatott, olykor megmászta a színpad hátterében a lépcsős építményt.
Négy számot toltak el a Chinese Democracy-ról,- ezt túl kellett élni -, de több mint három órában szinte minden fontosabb és ikonikus számot eljátszottak. Viszonylag sok covert is nyomtak, – de nem olyan Green Day féle értelmezhetetlen nem tudom miket, mint Wham Careless Whisper szaxin(?) – még most sem értem, hogy az mi a fasz volt -, hanem a setbe szépen beilleszkedő átvezetésekkel. A November Rain például Eric Clapton Layla-jával, megemlékeztek Chris Cornell-ről a Black Hole Sun-nal, vagy egy AC/DC szám is elpattant a jelenlegi énekesével ugye. Ezek a rekesztett, repesztett hangok viszont szépen kijöttek Mr. Rose torkán a Knockin’-on alatt is.
https://www.youtube.com/watch?v=2-KlprAenuU
Axl és Slash között nem voltak óriás ölelkezések vagy puszikszkodások – ahogy korábban sem-, de Axl elég sokszor hosszan mosolygott, talán ő élvezte legjobban az egész koncertet. De nem olyan Dave Grohl-i cukisággal inkább csak kommentelte, ami színpadon történik. Minimális szuszokat tartottak a dalok között és nem tudtál elmenni úgy sörért, ne bánd meg, hogy azt az időd nem a haverok közelében töltötted. Igen, tehát volt libabőr és volt, hogy ült valami a mellkasomon, főleg az anakronisztikus, rocktörténti riffek és dobszólók alatt, amikor nem tudtál nem arra gondolni, hogy milyen is volt Sanyo vagy Hitachi kétkazettásról hallgatni azokat a dalokat, amikért most Prágába zarándokoltál. Örömzene és jutalomjáték volt a javából, eszembe sem jutott fanyalogni az elmúlt évtizedekért, mármint Axl bunkóságaiért, Duff és Slash drogozásáért, és hogy sok évet elvettek az életemből, amit nélkülük (ilyen felállásban) kellett kibekkelni. Aki ott volt az meg tudott bocsátani mindenezekért.
az eljátszott dalok:
#/media/File:Prince_logo.svg){kind=link}
