Bringával érkezni a Szigetre a lehető legkirályabb dolog. Nem kell nyomakodni a HÉV-en, fizetni a taxiért, toporogni a tömegben a beléptetésnél, miközben a hallod, nem kell jegy?-et ordítják a füledbe harmincadszorra. Bringával a rakpartról érkezve csak dobsz egy jobbost a H-hídnál és pár perc múlva máris az őrzött (és ingyenes!) bringatárolónál vagy. Ha akarod, itt is beválthatod a jegyeidet (akár a szakmai, VIP jegyeket is), pillanatok alatt beléphetsz a Fesztiválköztársaságba, sorbanállás 0 és ha lehet, itt még a beléptetők is sokkal kedvesebbek. Egy hátulütője van ennek a dolognak, de erre majd később visszatérünk.
Első utam rögtön a Nagyszínpad árnyékos oldalára vezetett (hőségriadó van, na), ugyanis hamarosan kezdett Tom Odell. A srác már többször járt nálunk, volt a Strand Fesztiválon headliner, illetve pár éve a Szigeten is fellépett egy kisebb színpadon, most viszont a Nagyszínpadot kapta meg egy korai műsorsávban.
Ahogy azt Borat mondaná: van benne puncimágnes. Ennyi női sikolyt rég váltott ki előadó a délután 6-os műsorsávban, mint amennyit az angol fiú kapott. Repült itt bugyi a színpadra (amit elég nagy kihívás végrehajtani, mivel a színpad szokás szerint baromi magasan van), volt Tom please marry me tábla, és egy kellemes, amolyan tingli-tangli típusú koncert, de nem feltétlenül rossz értelemben. Tom Odell színpadi jelenléte nem tartozik a kifejezetten mozgalmas kategóriába (nagyrészt a zongora mögött ül), illetve maga a zenéje sem az a felpörgető, energiadús, bulizós fajta. Ettől függetlenül nem volt rossz, ha nem tűz a nap és lehet közben a fűben fröccsözni, talán még jobban is működött volna a dolog. A Nagyszínpad Tom-nak talán túlzás, egy kisebb helyen hatásosabb lett volna ez a koncert. Viszont mindenképpen nagy respect, hogy a bulit egy full fekete öltönyben nyomta le – emlékeztetőül: harminchét fok volt.
Felfrissülésként muszáj volt lecsekkolnom a magyar szigetelők legkedvesebb helyét, a Csónakházat. Megvan még? Drágult vajon? Még mindig kígyózó sorok vannak a gulyáslevesért? Nos, jelentem, a hely megvan, még mindig oázisként létezik a Sziget 800 forintos sört áruló kocsmájának sivatagában. Bár először megijedtem, ugyanis a Nagyszínpad felől először a Csónakház épületében helyet kapó Tibi atya kocsmát (akarom mondani Father Tibi’s pub, ahogy a felira mondja, te jó ég) láttam meg. Neee, tényleg egy ilyen kocsma vette át a jó kis Csónakház helyét? Nyugalom, végül aggodalomra semmi ok, csak a szomszédba költözött be Humbákfalva (szerencsére). A magyarok törzshelyére visszatérve: a sör hideg, a gintonic kiváló, a gulyás jól nézett ki (bár nem kóstoltam), az árak pedig így alakulnak:
https://www.instagram.com/p/BXnyUYblIZp
Miután feltötöttem magam, irány az A38, kezdődik a Petőfi Rádió kedvenc holland zenekarának, a Kensingtonnak a koncertje. A szinte csak és kizárólag hollandokból álló közönség természetesen vevő volt erre a zenére és be kell vallani, a koncert nem is volt rossz. De sajnos az elképesztő meleg ezt is megfojtotta, egyszerűen képtelenség megmaradni az A38 sátorban 10 percnél tovább, amíg süt a nap. Így kénytelen-kelletlen ott is hagytam a hollandokat, hallgassunk bele a Biffy Clyroba a Nagyszínpadon!
A Biffy egyike annak a 6-7, rockzenekarnak (vagy legalábbis annak nevezett), akik a Nagyszínpadra idén felfértek. Elég sajnálatos, hogy 2017-ben a Szigeten már annak is örülni kell, ha egy Biffy vagy egy Kasabian fellép és nem egy újabb DJ-t tolnak be ezekre a műsorsávokra is. Elég nehéz 25 év felett komolyan venni bármelyik zenekart is, így tegnap este is inkább csak kínos mosolygást váltott ki belőlem a Mindig Félmeztelen Zenekar (mert ők tényleg mindig félmeztelenek, mondjuk ez legalább a tegnapi hőségben indokolt volt). Valószínűleg nem fogom tudni megfejteni, hogy ez a tucatzene amit majd’ 40 évesek úgy adnak elő, mintha még mindig a húszas évei elején járnának, mitől vonz ennyi embert, amennyit. Mindenesetre nekik jó szórakozást, én inkább a Nagy Utcaszínház felé irányítottam magam.
A két évvel ezelőtti Nagy Utcaszínház nagyon komoly emlékeket hagyott bennem, még mindig úgy gondolok rá vissza, mint a legjobb Szigetes élményeim egyikére. Ehhez képest a tavalyi és az idei produkció a nyomába se ért a 2015-ösnek, unalmas, monoton, egyáltalán nem látványos. Kár is rá több szót vesztegetni.
Ellenben a The Vaccines koncert, na az már volt valami! Olyan erővel indult a buli, hogy az ember csak kereste a fejét (részben az egészen pocsék hangosítás miatt is) és mire megtalálta, már 3-4 számon túl is voltunk. Egy szakadt Adidas melegítő, tökös zene, üvöltő énekes, ennyi kell csak! A brit indie-rockra még mindig nagy szükség lenne a Szigeten, ezt ez a koncert is maximálisan bizonyította, még ha nem is igazán volt nagy tömeg, köszönhetően a pont ekkor a Nagyszínpadra álló Wiz Khalifának.
Csak pár számot hallgattam végig Wiz úr produkciójából, de valami egészen botrányos hakninak tűnt az egész. A csávó egy nem különösebben változatos vagy zeneileg izgalmas művész, ezt tudtuk előre, de legalább majd élőben lesz valami extra, nem? Nos, a Wiz mögé felpakolt zenészeknek a DJ-n kívül semmi értelme nem volt (mert ugye senki sem gondolja komolyan, hogy annak a dobnak és gitárnak valóban volt haszna, ugye?), a színpadi show kimerült pár nagy kanabisz jelben, illetve Wiz is elég hanyagul nyomta a show-t. Az pedig, hogy az égő cigijét bepöckölte az első sorokba, konkrétan a taplóság netovábbja, nálam egy szinten van a sörüket a tömegbe előrehajigáló gyökerekkel. A csávó konkrétan arra van felépítve, hogy húúúú, ez az ember füvezik. Oké, és? Ez van még valaki, akiből bármilyen reakciót kivált pár KDNP-s nyugdíjason kívül? Ha esetleg valaki Wiz-ről azt gondolja, hogy trú füves arc,javaslom, hogy egy reggae fesztiválon vegyen részt. Ott minden másokdik ember trúbb ennél a fickónál. Mindenesetre ha a Wizzair-nek lenne egy kis esze, rögtön megkeresné Khalifa urat szponzorációs együttműködésre (elnézést).
Nem is húzta sokáig a showt, alig játszott 1 óra 20 percet, így a Békásmegyeriek már 22:50-kor mehettek aludni. Én persze még elindult a Sziget vége felé, hátha lesz még valami jó kis szeletelős buli. Szeletelés, az nem lett, viszont bekeveredtem a Magic Mirror sátorba, ahol az ausztrál Limbo csapat előadását néztem meg, ami lélegzetelállítóan jó volt. A társulat tagjai zenélnek, beatboxolnak, rúdtáncolnak, kötéltáncolnak, szteppelnek, artistáskodnak és még egy csomó mindent csinálnak. Jah, és a legfontosabb: a fenti szerepekre nem külön-külön vannak emberek, hanem mindannyian egyszerre értenek szinte művészeti ághoz. Tényleg zseniális, minden este 11-től ott vannak a Magic Mirrorban, tessenek őket csekkolni, ha már az Utcaszínház nem egy nagy dobás.
Az előadás után már lassan hazafelé vettem az irányt és bár Alex Clare-be még bele akartam hallgatni, végül csak a sátoron kívülről csekkoltam egy rövid ideig és nyugtáztam: fáradt vagyok én már ehhez. Így inkább a H-híd kijárata felé vettem az irányt, hiszen holnap is lesz még nap!
Jah, és hogy mi volt az egyetlen hátulütője a bringával Szigetre érkezésnek? Az, hogy haza is kell tekerni. Lehetne egy bringa-taxi szolgálat is, aki hazavisz, én meg beülhetnék hátra a kiskocsiba, ahogy a kutyák. Hátha valaki lecsap a piaci résre, de addig is marad a saját lábbal tekerés.
További fotók errefelé, a Szigetes jelenlétünket pedig Instán is lehet követni!