Stíluslottó reflektorfényben – Anathema + Alcest, Dürer Kert (beszámoló)

Arannyal boríttassék az a turnémenedzser, aki megálmodta és Európára eresztette ezt a zenekarpárosítást. Az Anathema már megint újra akarja definiálni önmagát, és ennek megfelelően júniusban pályafutásuk legváltozatosabban összekutyult lemezével rukkoltak elő; az Alcest meg csupán a tavalyi Kodama óta élete formájában muzsikál, mely tényt lassan a szigorúan vett undergroundon kívül is kezdik észrevenni.

Lelkesedésemben sejthetően osztozott a többi 749 rajongó is, akik aznap este csurig rakták a Dürer Kert nagytermét. A helyszínen igencsak nagy volt a sürgés-forgás, ezért kapunyitás után a merchpult szokásos vágyakozó tekintettel történő lecsekkolása után rögtön fogaltam is a helyem az első sorokban. Előttem két szakállas fiatalember hatalmas iráni zászlóval hirdeti hovatartozását, mely tárgytípusról Sziget óta tudjuk, hogy nem való másra, minthogy alulkontrollált mozgatásával a fél színpadot kitakarjuk a mögöttünk állók szeme elől. Egyelőre békésen nyugszik a vállukon, talán csak ajándékba hozták a bandának.

Az Alcest annyira pontosan akart kezdeni, hogy a drone-os intro alatt még javábban a hangszereiket bütykölgették a sötétben, illetve próbáltak olyan helyet találni a vizespalackjaiknak, ahol biztosan nem rúgják fel majd játék közben. A koncert felütését ez annyiban zavarta, hogy sehogy; mert a Kodamával olyan szívderítő csengés-bongás indult meg a színpadon, amitől nemhogy mi, de maga a banda is alig találta a helyét a földön. Neige messze nem a földkerekség legnagyobb gitárvirtuóza, ám egyvalamit nagyon tud csinálni: hangulatot. Zöld lézer, piró és rocksztáros arcoskodás nélkül, pusztán a zenéjével és hangjával – melyet albumon is alig hallani, ám most mintha tényleg tíz másodpercenként váltana szótagot. Az ott megformált szürreális atmoszférát pedig – fényekkel, füsttel feljavítva – mesterien exportálja élő műsorba. Nem stúdióminőség, messze jobb annál.

A Oiseaux de Proire remekül igazolja a harmóniát: a halkabb részek alatt meghatározó ütemet diktáló tam és lábdob pillanatok alatt képes feloldódni a gitárok monoton sikálásában, a black metalos károgás pedig még sosem volt ennyire puha és fülhöz simuló. Az egész koncert afféle indián szertartásra emlékeztet: jól megkomponált, szabálykövető előadás, melynek egységpillanatai mégis teljes szabadságérzetet sugároznak. Ezen szellemiség a Lá oú Naissent Les Couleurs Nouvelles hangszeres vágtája alatt (is) szédületes basszusfutamokat produkáló, szinte táncra perdülő Indria viselkedésében ütközik ki igazán, pedig tudvalevő, hogy a shoegaze – és még inkább black metal – koncertszabályzat szerint tilos a jókedvet ilyen látványosan megélni. Aktivitásával jócskán kilóg társai közül, hiszen a dobos Winterhalter eleve helyhez kötött, a ritmusgitáros Zero meg az izgága basszer ellentéte: a szeme többet volt csukva, mint nyitva; jó, hogy el nem aludt játék közben. Az önmaga művészetétől paralízisbe eső shoegaze archetípust kiválóan alakította, a fejlóbálást pedig nem tudom, mennyit gyakorolta otthon tükör előtt, mert a haja körpályájában több volt a slowmotion, mint a teljes Transformers-szériában.

Átszellemültségük fokozatosan ránk is átragad, ahogy az Eclosion a maga kilenc percével áthömpölyög rajtunk, kezdem figyelmen kívül hagyni, mi történik körülöttem. Az elismerő hangorkán minden dal végén erősödik, mellyel Neige megilletődött vigyorgáson kívül újra és újra nem tud mit kezdeni. Ő az a csöndes srác, aki ránézésre inkább leélné az életét az otthoni stúdiójában és pizzát rendelne minden nap, nehogy ki kelljen mennie emberek közé. Az Autre Temps után csak szívére teszi a kezét, és elsuttogja a legszerényebb „you are fucking amazing-et”, amit valaha hallottam. Az Alcest-mércével slágernek is mondható Percées de Lumiére húzós riffjei viszont belőle is kihoznak némi agressziót, és kegyetlenül lekárogja mindenki fejét a bárpultig. A Délivrance már a búcsúszó: a 10 perces dal lassan építkezik az akusztikus panelekből, egyre sűrítve Neige álomvilágát körülöttünk, hogy aztán a tetőponton a refrén valóban jégbe fagyassza a koncerttermet. A reverb-ben úszó lecsengés hasonlóan hangulatos, a zenészek egymás után vonulnak le a színpadról, csupán Neige térdel a padlón a remegő kék reflektorfényben, amíg lassan az ő hangszerét is elnyomja az elektronika, és az utolsó lámpák is ki nem alszanak.

Mire visszatértem a földre, már ott gyülekezett mögöttem az a bizonyos teltház, így szó sem lehetett arról, hogy egy tapodtat is mozduljak a helyemről, mert több látvány = több atmoszféra. Figyelem a roadokat, ahogy csak hordják és hordják be a hangszereket a színpadra: itt áll már több réteg szintetizátor, egy macbook (ójaj!), egy picike dobszett meg egy méretes, gyöngyfehér. Ezen a színpadon még hat zenésznek is el kéne férnie, nem?  Bocsánat, öt, a billentyűs John Douglas lemondta a show-t; vagyis valaki nagyon túlterhelt lesz ma este.

Kisvártatva megjelenik a ledfalon az Optimista autója: a tengerparton rostokol, ahol anno 2001-ben, az A Fine Day To Exit borítóján hagyta. Hősünk beröffenti a gépet, majd átkocsikázik San Franciscón, miközben bemasírozik a zenakar, átvéve a géptől a hosszúra nyújtott intrót. A tüzet, biztosra menve, egy Untouchable-duplával gyújtják be. Vincent Cavanagh már most nem fér a ráosztott sablonszerepbe, mert ahogy fél lábon ugrálva hadonászik a húros zeneszerszámmal, az inkább illik CSTP-nyertes garázsrock banda első videoklipjébe, mint a progtesók következő atomelvolt sírós koncertjének nyitányához. A hangzás kissé nyers, de itt még elvonja a figyelmünket a folyamat, ahogy a szerteszét futó hanghullámoktól csak tágul és tágul a koncertterem – akár az univerzum maga. Hirtelen nem is tűnik olyan soknak az a teltház. A folytatásban az új album népszerűsítése zajlik, több-kevesebb sikerrel. Habár próbálkoznak rendesen, és az Endless Ways szólamaiban Lee Douglas is megcsillogtatja aranytorkát, mégis érezzük, hogy gondok vannak a színpadon. Nemcsak az összhangerő volt sok, a dob agresszíven elnyomta a többi hangszert, a szintis részek is kissé egybefolytak, és a szünetekben a zenekar gesztusain is látszott, hogy nem pont az történik a keverőpulton, amit ők akarnak. A The Lost Song Pt. 3-alatt már tisztult a kép, ám az Ariel volt az, ami végre átszakította az érzelmi gátakat, és – némi vizuális támogatással –  fölrepített a világűrbe.

Innentől viszont megindul a zenei hullámvasutazás: az Anathema csak pörög-forog, mint a szerencsekerék, és habár sosem tudjuk előre, hol áll meg, minden körben nyerünk valamit. Elsőként a Pressure vág földhöz, egy olyan karcos, grunge-os hangszereléssel, amelyet soha ki nem néztem volna a lagymatag albumverzióból, Daniel Cavanagh pedig az este legdögösebb szólóját kerekíti mellé. Ugyanezen Danny pár perc múlva mikrofon és zongora mögé áll és Lee Douglassal duettezve pszichedelikumot főz a Dreaming Light-ból, mely szer már fogyasztása közben felhőösvényen sétáltat minket. Hasonló szelídséggel köszön be az A Simple Mistake, ám csak percek kérdése, hogy a Daniel Cardoso és a tesóihoz képest eddig háttérbe szorítva bőgőző Jamie Cavanagh alkotta ritmusszekció rátegye súlyos mancsait a dalra, és Dannyvel kollaborálva egy kaotikusan csapongó metal-vágtává torzítsa. Az eddig oly kellemes vonóstémák is megnehezednek Vincent kezei alatt, aki a tetőponton nagyot ordít a viharba, lehunyt szemmel pedig látni vélem, ahogy a körmei épp áramkörig vésődnek a billentyűkbe.

Ha már a tesók így átvezették rajtunk a feel traint vagonostul, jöjjön a Closer (nem, nem az!), ami az előzővel ellentétben hallásból sem ismer más érzelmet, mint a monoton elektronikával keltett szorongást. A dal agresszíven furakodik be az ember fejébe, majd az egyre sebesebben villogó vörös vetítéssel karöltve hipnózisba ejt zenészt és közönséget egyaránt. A kabaréfelelős Vincent következő húzása, hogy gitárt lecsapva, letérdeljen az effektpedálokkal DJ-ni. Eltöprengek: elég-e húsz év progrock munkásság, és egy Pink Floyd-imádatban eltöltött élet ahhoz, hogy az egyszeri zenész spontán ragadtassa magát efféle tettekre, vagy ez is csupán a koreográfia része? A vad headbangeléssel kísért mutatvány közben rendesen el is szédül, a visszaúton majdnem beborul a cinek közé, a koncert elején viszonylag rendezett frizurája mostanra gombócba állt – tudom, mit érzel, bástya. A szünetre hívó szót csak meghallja, és társaival együtt sietősen elköszönnek a színpadtól.

https://www.facebook.com/david.papp.9619/videos/1525693707515319/

Először az irániak kezdenek el – tökéletes magyarsággal – visszázni, majd úgy rázendít az egész Dürer, hogy füldugóval se lehessen kibírni a backstage-ben. A banda kénytelen-kelletlen visszacsoszog: Cardoso leteszi a tál nasit a dobcucc mellé, Danny meg senkitől nem zavartatva, befejezi a cigarettáját a színpadon. Vincent bedob a macbookról valami IDM-alapot, a többiek meg úgy mellékesen elkezdenek rázenélni, amiből hogy-hogy nem, a Distant Satellites áll össze. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert a dal albumos hangszerelése rohadt messze van attól, amit épp összeügyködnek. Az eleje még egész táncolható, aztán Danny és Jamie ezt is rendesen bemorcosítja. Vincent szintitől szintihez kap, majd dobverőt ragad, és a kis szetten párbajozni kezd Cardosóval. Amit e pillanatokban látunk-hallunk, az tiszta örömmuzsika: egy együtt lélegző művészi entitás audiális tündöklése. Az entitás a dal végére teljesen elvesztette minden komolyságát, a szünetet arra használja, hogy különféle gyümölcsöket dobáljanak messziről egymás szájába, valamint összekenjék a klubot málnával.

https://www.facebook.com/david.papp.9619/videos/1525693957515294/

Jön a Cavanagh Co. post-metal kísérlete, az új album érzelmi hegycsúcsaként tündöklő Springfield. A gitársávok folyammá egyesülve sodornak a kozmosz mélyére, a terem úszik a vakufényben: most már tényleg a csillagközi térben érezhetjük magunkat. Mit is találunk ott? Daniel Cavanagh lehengerlő méretű ambícióját, mely szerint ő, és csakis ő lesz generációja David Gilmour-ja. Az egója már megvan hozzá, az életmű is szépen zavarosodik. A dal, amely köré bőven jut önkényes virtuózkodásából, egyébként a Back to the Start, ami szép, meg ringató, meg alkalmas lehet arra, hogy a The Optimist-et lezárják vele, de ezt a koncertet semmiképp! Elvégre az Anathema gothic metal zenekar volt egykoron, szóval tapsolunk, mint nyugdíjasklub Lajcsinak, mert zakatol felénk a Fragile Dreams. A banda pedig bakancsos lábbal rúgja szét az ezidáig gondosan építgetett atmoszférát: semmi hangulatfény, csak nyers metal, tömény oldschool hangulat és egy veszettül tomboló küzdőtér.

Nyilván bele lehet kötni néhány részletbe: Cavanagh-ék kezdeti botlása, meg hogy az Alcestnek legközelebb egy vízesés mögötti barlangban, az Anathemának meg az Androméda-köd közepén kellene játszania – de ami biztos: idén egy este sem érdemelte meg jobban, hogy kiakasszuk miatta a feszt-o-métert.