A brit King Krule adott teltházas koncertet 2018.02.12-én az A38 hajón.
Szemtanúi lehettünk annak, hogy lesz valaki underground szupersztár (pff..micsoda baromság és mégis..) 23 évesen úgy, hogy kissé kappan hangja is van és hogy nem a baba arcáért nyomulnak a lányok és fiúk az első sorokba mindenhol, ahol megjelenik egy színpadon.
Az eredeti céljaitól erősen távolodó facebook ma már inkább csak kultúr program keresőként működik nálam,annak viszont remek, mert amikor november végén egy javasolt bejegyzésként megjelent a telefonomon, hogy nekem bizony ott kéne lennem a jövő februári King Krule koncerten, elégedetten bólintottam magamban: Megyek!
Hamarosan jött a következő üzenet: A jegyek 50%-a el is fogyott alig pár óra alatt. Gyorsan lecsaptam hát kettőre, majd másnap ki is tették az A38 oldalán a SOLD OUT! táblát…
Húú! – gondoltam. Ki ez a srác, aki egy nap leforgása alatt megtölti a hajót? Nála jóval nagyobb neveknek, komolyabb zenei múlttal ez sosem sikerült, ő meg két, nem túl könnyen emészthető lemezzel idejön majd és visz mindent? Na ne.
A rövid válasz annak, aki nem olvasná tovább: de igen.
Persze tudtam, hogy zeneileg ez valami egészen más, mint amit a langyos 21. századi pop-rock szcénában kaptunk eddig, de hogy ez élőben is működik-e 2018-ban a sokszor magamutogatós, szelfizős, nem a zenére figyelő közönséggel, nos azt személyesen látnom kellett.
Előzenekar hiányában csak fél órával előbb érkezünk a meghirdetett nyolc órai kezdéshez képest, de így is bőven van idő ráhangolódni az estére.
Pláne hogy egy rég nem látott, zeneértő barátomba és párjába botlunk, akikkel fél kilenc körül már a tömegbe préselődve hallhatjuk, ahogy Archy Marshall alias King Krule megjelenik a színpadon zenekarával és belekezd a Has this hit? keserédes szövegeibe.
Archie megjelenésre pont az ellentéte a klasszikus rocksztár frontembereknek: egy vékony, rőt vörös, pattanásos fiú Londonból, aki azonban pont a Mike Patton-féle hatást váltja ki a színpadon, azaz nem lehet levenni róla a szemed, annyira a fejedbe mászik.
A zene stílusa nagyon eklektikus. Hol egy lázadó punk indulatos szövegekkel, hol egy jazzy rock szaxofonnal, néha pedig súlyos darkwave, vagy éppen trip-hop erősen belassult témákkal.
Nagy részük nem könnyed darab durva brit kiejtéssel megspékelve, de minden dalnak lelke van és mesterien építkezik.
Mindezt olyan változatosan kapjuk számról számra, hogy amíg végigmegyünk a zseniális Dum Surfer vontatott ritmusaitól az egyik személyes kedvenc Lizard State-en keresztül a Rock Bottom sodró melankóliájáig, az én fejemben csak úgy peregnek a képek és hangok.
Megelevenednek a 20 plusz évvel ezelőtti Fekete Lyuk koncertek sötét estéi, majd hirtelen egy füstös klubban találom magam egy andalító jazz esten, ahonnan egy Cure hangulatú szám visz el a borús felhők fölé, hogy aztán egy súlyos basszus megint a földre rántson.
Nem, nem, a két belga sörön kívül semmi sincs bennem, de hatalmasat utazok erre a sötét tónusú zenei varázslatra térben és időben egyaránt.
A közönség nagyobb része is gyorsan ráérez az este ízére, a ritmusos bólogatásból tánc kerekedik, néha pedig őrület lesz úrrá a hallgatóságon,hogy aztán megint befelé forduljunk egy időre. Személy szerint csak azt sajnálom, hogy egy rendes pogóra ma már nem száll el az emberek agya, pedig odáig is fajul néha egy-egy szám.
Szinte tapintható, hogy itt valami nagyon más történik most, valami olyan, ami túlmutat azon, hogy csak szimplán ráaggassuk a trendi címkét és kiposztoljuk. Mert tényleg egyre vagányabb dolog ma bárhol a világon King Krule koncertjét élőben átélni, de itt valami nagyon igazi születik ebben a kicsit több, mint egy órában. Az emberek pedig értékelik a valódi produkciókat. És csak azt értékelik igazán.
King Krule, akit gyerekkorában depresszióval, inszomniával és egyéb jósággal kezeltek, most dalaival érzékenyen, ám kíméletlenül őszintén zúdul ránk és a bőrünkön érezzük újra azt, amin szinte minden tinédzser végigmegy a felnőtté válásig és tovább. A magányos perceket, a lázadást, a fájdalmas befejezéseket, az álmatlan éjszakákat, az elszállt pillanatokat, az örömöt, a szabadságot.
A bő egyórás koncert végére aztán még tombolhatunk egyet a Half Man Half Shark punkos akkordjaira, hogy zárásként együtt énekelhessük a mára ikonikussá vált Easy,Easy-t.
„Ez egy zseni b@zdmeg! ” – mondja a végén a mellettem álló srác. És nem téved.
King Krule mára a jelenkori underground egyik meghatározó alakjává vált és mindaddig az is marad, amíg ilyen mesteri érzékkel és ilyen őszintén mutatja meg a világát nekünk.
Ő a 21. század Johnny Rotten-e, akit pont úgy várt már a szakma, akárcsak az igazira, az eredetire éhes közönség.
Mi pedig várjuk vissza őt végre valamelyik nagyszínpadra.
Mondjuk Guetta vagy a Prodigy helyett.
