Páratlan tettet hajtott végre az AWS: A Dal c tehetségkutató műsor megnyerésével első metal zenekarként képviselhetik országunkat a 2018-as Eurovíziós Dalfesztiválon, Lisszabonban. Természetesen gratulálunk a fiúknak az eredményhez: régóta követem a pályájukat (egy korábbi interjúnk a bandával itt olvasható), így bizton állíthatom, hogy eddigi munkásságuk alapján maximálisan megérdemelték a sikert, ill. az ezzel járó ismertségi ugródeszkát. Az ünneplés közepette azonban érdemes rácsodálkozni az egyedülálló jelenségre: hogyan kerülhetett a köz- ill. kereskedelmi média kultúrkínálatából évtizedes viszonylatban száműzött rock/metal színtér egyik feltörekvő képviselője egy csapásra a zeneipar csúcsára?
Számos, zenei irányzat köré felépült szubkultúra kérhetné számon a köz(t szolgálni hivatott)médiában történő elhanyagolását, ám közülük kétségkívül a rockereké a legnépesebb és a leghangosabb. A villanygitár és duplázó szeretetében egyesülő, alatta viszont igencsak megosztott közösség az évek során kitermelte saját fesztiváljait, klubjait, rádióit, nyomtatott és online hírcsatornáit, és jellemzően büszkén, olykor megvetéssel határolódik el az őt árnyékba borító mindenkori mainstreamtől – miközben folyamatosan részt követel magának belőle. A dölyfös védőburok azonban rögvest repedezni kezd, amint valamelyik médiaóriás szíveskedik sorozatgyártott bulvárműsorainak egyikébe emelni a szubkultúra egyik-másik képviselőjét – ezen epizódszerepek iszonyatos szenzációnak számítanak a közösségen belül – az AWS váratlan diadalától megrészegülve pedig a fémszívű tábor mintha végleg letenné a fegyvert a tehetségkutató show-k és a gyűlölt Eurovízió előtt. Pedig a nyilvánosságból juttatott tortaszelet most sem lett nagyobb: a rádiókat az elmúlt két napban sem öntötte el a zúzós zene, az újságok a kezdeti hírveréstől eltekintve a jól bejáratott bulvártémáikkal foglalkoznak, sőt, megjött a hangjuk a zekekar és a zsűri teljesítményét kritizálóknak is, ami arról árulkodik, hogy még sincs akkora társadalmi kívánalom a metalt illetően, ahogy azt a stílus szószólói régóta vizionalizálják. Persze, a kultúrforradalom nem pillanatok alatt zajlik majd le – de valóban most, az AWS vezetésével lázadt fel az underground?
A Depresszió 2014-es döntőig menetelésével és a közönség pontozásba való bevonásával kiderült, immáron számolni kell a rockertábor érdekérvényesítő véleményének súlyával, melyhez hasonló támogatást a tévés énekversenyek recirkuláltatott résztvevői dominálta mezőnyben igen kevesen élvezhettek. Meglehet, az idei zsűri profibb az évek során a keményebb produkciókat módszeresen lepontozó testületeknél – bár a Schell-Mező-Frenreisz-Both négyes többségében semmitmondó, anekdotázó értékelései („születőben egy magyar Rammstein”, „perlekedsz a halállal”) semmivel nem csillogtattak meg több szakértelmet, mint 2015-ben a rockszíntér prominens zenészei alkotta Leander Risingot az előválogatóban kihajító ítészek. Sőt, az AWS szerény 2×4 pontja arról árulkodik, nem is igazán kívánták a bandát a végső esélyesek közé, és inkább a szerencsés szavazásnak köszönhető, hogy az mégis beférkőzött az egyöntetűen favorizált előadók közé. Ennél a pontnál el is dőlt a verseny: a rock és metal magyar képviselői kollektív kampányba kezdtek, a rajongók „most vagy soha” mentalitása pedig egy mozdulattal söpörte tisztára a mainstream asztalát, helyet adva egy fiatal és borzasztóan megszeppent csapatnak, akik talán még bele sem gondoltak, milyen felelősség szakadt hirtelen a nyakukba.
https://www.facebook.com/awszenekar/posts/10156357512701414:0
Ha elvetjük a független szakértői zsűri, ill. az egyenlő esélyeket biztosító hazai zenepiac axiómáit (lássuk be, nem nehéz), több magyarázat is adódik a váratlan sikerre és annak hosszú távú következményeire. A fentebb említett véletlen esetén a fősodor láthatatlan kezei minden erejükkel igyekeznek majd visszaszerezni az irányítást, és mielőbb normalizálni a fogyasztói szokásokat. A változás csak addig jó a zeneiparban, amíg kontrolláltan, a kínálatot felfrissítő, és még éppen nem megrengető mértékben történik. Egy latinos Despacito belefért az EDM-DJ feat. Énekesnő dömpingbe; egy hörgős AWS abban az országban, amelynek rádióiban éjjel-nappal a Wellhello-Halott Pénz-Kowalsky nagyszínpad-szentháromság rotálódik, miközben a fiatalság AK26-ra lázad, semmiképp. A második lehetőség, hogy ugyanezen kezek annyira biztosak saját fogyasztói kontrolljukban, hogy ki mernek nyitni egy kulturális lefúvató szelepet, lévén képtelenek széles rétegeket megragadni; a rokkosoknak meg lesz egy hősük, és remélhetőleg jópár évre bekussolnak.
Ám ha az AWS sikere nem csupán rendhagyó esemény… akkor a szokásos évtizedforduló stíluslottójának következő győztese a metal lesz. Akkor a malekmiklósok, heinczgáborok, szabózék, rakoczaiviktorok és gesztipéterek nemsokára mind pincemélyre hangolt riffeket, és hörgős átkötéseket fognak futószalagon gyártani, a rádiókat pedig elárasztják a tetovált, fültágítós, X-faktorokból kirajzó ambíciózus zenekarok. A metal hirtelen a listák élére tör, az elkövetkezendő években egyre eladhatóbbá és sablonosabbá válik – majd a trend kifutásával a felfuttatott és művészetükben kiüresedett előadók megszűnnek létezni, a true arcok pedig ekkorra már a pokol fortyogó mezsgyéjéig ásták le magukat szégyenükben. Nyilván ez a legvalószínűtlenebb mind közül, ám az absztrakció mégis tanulságos: valóban ki kívánja-e szolgáltatni a szubkultúra legnagyobb kincsét, a zenéjét, a fogyasztói társadalomnak; reménykedve abban, hogy annak áramlatai nem koptatják idővel olyan torzsággá, ami hamisabb és szánalmasabb, mint a nyolcvanas évek kokainban úszó hajmetál-hullámának végnapjai? Szükséges a műfajnak egyáltalán akármilyen áttörés?
Van még egy negyedik lehetőség: hogy a magyar médiaszakemberek tényleg, de tényleg nagyon szeretnének végre nyerni. Az utolsó Eurovíziót megjárt rock/metal produkció (Lordi – Hard Rock Hallelujah, 2006) Finnország első győzelmét szállította, a pop, electrodance és etno körítésű, hiteltelen szerelmes- ill. toleranciadalok posványában eltespedt európai közönség pedig alig várja, hogy tizenkét év után valaki ismét legyalulja az arcukat. Egyszer minden ország kijátszhatja a metalkártyát.
Amit az AWS adott nekünk, az egy rövid, dallamos, a hörgős blokk ellenére is könnyen bekajálható rocksláger, kalapálós breakdownnal, csordavokállal. Műfajában alternatív metalnak mondható, némi post-hardcore beütéssel, talán a Starset és az új Bring Me The Horizon áll hozzájuk a legközelebb. A tengerentúlon tucatszám csörömpölnek hasonló produkciók, de hozzánk rendszerint késéssel érkeznek el a hírek, így hazai füllel kifejezetten egyedi hangvételűnek mondható. Aki belehallgat a banda eddig megjelent három albumára, rájöhet, hogy a maga stílusában kifejezetten gazdag, dinamikusan fejlődő zenekarról van szó, győztes daluk pedig saját szerzeményeik közül sem a legjobb.
A Viszlát nyár jó eséllyel nem gyújtja be a metalforradalmat, valódi értéke pedig nem a zenei kiválóság, vagy a formabontó stílus – hanem a nyers őszinteség és a teljes önállóság. Az elborult tekintetek, az extatikus előadásmód, a média sablonszereplőivel űzött trollkodás, Siklósi Örs mezítelen lába, az egyszerű, ámde mély jelentést hordozó szöveg: mind-mind őszinte megnyilvánulások egy tökéletesen szuverén zenekartól. Ezek azok az erények, amelyek mellett röhejes giccsé válik a konfettieső, a lángokban úszó háttérvetítés, a műsor hangsávjába kevert gépi ováció. Ezt nem találjuk meg sehol a szuperproducerek dallamgyáraiban, a szórakoztatásra idomított, műanyagprodukciós örök tehetségekben, a rángatózó-ordibáló zsűrikben, és a tenyérbemászó stílusú rádiós műsorvezetőkben. Ennek kontrasztja emeli ki igazán, mi a különbség zeneművészet és zeneipar között. Mától kezeljük az AWS-t referenciaként: hogy ezt a kettőt bármikor, bármely esetben elválaszthassuk egymástól.