Öt év után látogatott el hazánkba a múlt héten a Pink Floyd alapítója, Roger Waters, akit a legutóbb turnéján kétszer láthattuk Budapesten A Fal monstre show keretein belül, most egy kvázi összegző koncertet kaptunk a Us + Them Tour magyarországi állomásán. Még keresgéljük az állunkat.
A nyolcórai pontos kezdés ígérete hamar szertefoszlott, amikor hét óra negyven felé odaértem az Aréna bejáratához és megláttam a kígyózó kígyókat sorokat.
Gyakorlatilag megtelt a Papp László Sportaréna, akit érdekelt, az jó előre megvásárolta a jegyét, erre enged következtetni az a három picsogó nepper, akik arról panaszkodtak, hogy nemigen tudnak megszabadulni az előre betárazott jegyektől. Az üzérek nyomora az én örömöm.
A sor szerencsére gyorsan haladt, közben az azért világosan látszott, hogy bőven a 35+-os a közönség magja, de azért szép számban feltűntek The Dark Side of the Moon pólós tinik, meg persze az angolul beszélgető kis csoportok.
Bent a büféknél a tumultust nem csökkentette, hogy sokaknak új információ volt, hogy nem lehet már készpénzzel, csak kártyával fizetni az Arénában. Negyed kilenc körül így is a helyünkön voltunk és vártuk a csodát.
Előzenekar nem volt, nem is tudom hirtelen, hogy ki (kik) lehetnének alkalmasak erre a feladatra egy ilyen show előtt.
20:20-kor felhangoztak a Speak to Me traktusai a hangszórókból (az egész koncerten a nézőtéren is elhelyezett hangszórókból kvázi-surround hangzásban kaptuk meg a jellegzetes Pink Floyd zörejeket, hanghatásokat), majd a Breathe-el megkezdődött a zenei utazás.
Fáradhatatlan az öreg. Egy éve indult ez a turné, de még decemberig tart, 155 koncertet jelentettek be (eddig), az 59 európai este egyike volt a budapesti. Az élmény tökéletes.
Aki klasszik Pink Floyd-ra vágyott, jó hangzással, lenyűgöző látvánnyal, az remekül szórakozott, aki meg nem szórakozott jól, az nem tudom mire számított.
A zenekar is parádés összetételű volt.
Jonathan Wilson „pótolta” David Gilmour-t, a másik gitáros a zseniális Dave Kilminster volt. A doboknál Beck mögül, vagy (Bill Berry sajnálatos kiválása után) az R.E.M.-ből ismert Joey Waronker ült. A Lucius két énekesnője Holly Laessig és Jess Wolfe is pazar volt, de a feltűnt Waters régi harcostársa, a szaxofonos (és basszeros) Ian Ritchie is.
Az első blokk közepén megkaptunk egy szó szerint időtlen klasszikust, a Time-ot, majd a hatodik Pink Floyd szám után jött az első blokk, amelyiket igazán vártam.
Amíg Waters a Pink Floyd korszakból válogatott, a szóló albumok közül csak a legutóbbiról, az Is This The Life We Really Want?-ról csendült fel összesen négy dal (három ebben a blokkban, egy a koncert végi ráadásban).
Érdemes volt várni rájuk. A Nigel Godrich által rögzített (Godrich munkásságát a Radiohead élettörténete kíséri végig, kvázi ő a banda hatodik tagja, de volt producere — többek között — a U2, Paul McCartney, az R.E.M., a Travis, Beck, az Air és a Red Hot Chili Peppers albumainak is) korong dalai tényleg jók.
Élőben is működtek ezek a számok. Nem is baj, hogy csak a szólókorszak legutóbbi albumáról hallhattunk dalokat.
A legutóbbi idők után visszatértünk a múltba, jött a Wish You Were Here, nagyon szépen hangzott, hogy Waters, Kilminster és Wilson is akusztikus gitáron játszott.
Majd következett a The Happiest Days of Our Lives majd a nagy durranás, az Another Brick in the Wall második és harmadik része.
Ahogy már csak lenni szokott, egy csapatnyi magyar fiatal ropta amerikai rabruhában a színpadon, majd ezt levetve bukkant elő először az este üzenete: Resist.
Miután pirosra tapsoltuk a tenyerünket, jöhetett is húsz perc szünet.
Közben volt idő emészteni a látottakat, majd kezdődhetett a még újabb, még látványosabb szakasz.
Ritka az a koncert amikor kimondottan ülni szeretnék, na ez az volt.
A szünet után leereszkedett a plafonról a BS történetének legnagyobb kivetítője, amely az ikonikus Battersea erőművet formázta meg.
Lenyűgöző. Kellett volna még egy koncert, ez meg egy másik, amely előtt kicsavarták volna a telefonokat mindenki kezéből, hogy ne a képernyőn keresztül lássa a többség a csodát.
A Dogs elrepült (pedig nem öt perc) míg látványt csodáltuk, aztán jött a Pigs (Three Different Ones), célkeresztben Trump POTUS, repülő óriásmalac a nézőtér felett, majd az est első magyar felirata: Trump egy disznó.
Aztán belecsaptak a Money-ba. Agyeldobás.
A blokk végére felemelkedtek a vásznak, a Eclipse alatt már a nemrégiben a kiadásának 45. évfordulóját „ünneplő” The Dark Side of the Moon-ról ismert prizmát formázták meg.
A végjáték előtt egy szusszanásnyi szünet, majd mikor Waters visszatér és érzelmes monológja vége felé (miközben klasszikus mozdulattal keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt) kitér édesanyjára, már vigyorgunk, a rövidebb, de jobban várt setlist a miénk. Kezdődhet a Mother.
Természetesen elhangzik az alábbi sor is: Mother, should I trust the government?
Kivetítőn meg megjelent ez a felirat:
A hazai médiumok rá is pörögtek a témára. Igazuk is volt, meg nem is. Nem csak Orbánnak szólt ez a sor. Lassan negyven éve minden alkalommal amikor felhangzik ez a dal gyakorlatilag minden kormánynak szól. Az Orbán kormánynak is.
Aki ismeri egy kicsit is Waters politikai nézeteit az nem lepődött meg, tudjuk mire számíthatunk tőle a zenén innen és túl.
Az utolsó szám a Comfortably Numb volt. Waters már nem vett hangszert a kezébe, nem énekelt, hanem körbejárt a színpadon, lement az első sorokba az emberek közé. Simán az volt az érzésünk, ha tehetné mindenkit köszöntene a csarnokban, egyesével.
Remek dal, hangulatos lezárás, hullik a konfetti, búcsúznak a zenészek. Piszok jó volt.
23:00. Vége a koncertnek. Mosollyal az arcunkon távozunk.
Visszavárunk, Roger!
