Igen, szeretünk Nick!

Nick Cave egy intézmény, jelenség, egy csodálatos férfi (a közhelyszótáramat nem találom, a poszt későbbi frissítésében lesz itt még jó pár eposzi jelző).

Olyan élmény, amelyet nem ronthat el pár apróság. Nem is rontott. Köszönjük, újra pazar koncertet láthattunk. Még visszavárunk, amennyiszer lehet!

És igen Nick, szeretünk, nagyon.

Komolyan aggódom a Budapest Promter anyagi biztonságáért, mert nagyon bízom, hogy még rengeteg igazán fasza előadót hoznak el nekünk.

Többen voltunk csütörtök este az Papp László Sportarénában, mint vasárnap az Arcade Fire buliján, de így, hogy nem volt lefelezve a csarnok, még fájóbb volt látni a foghíjakat. Ez van, ez a nagy magyar valóság. Pénztelenség, nyár, Orfű és a Queens of the Stone Age, együtt egy kicsit sok volt.

Csak remélni tudom, hogy az Arénának ilyen 168 órán belül felhasználható egyet fizet, hármat vihet akciója volt, mert kb. a három bulijuk (AF, Bad Seeds és a szombati Massive Attack) összlétszáma töltötte volna meg a csarnokot. Piszkosul magas szintű művészeket hoztak el nekünk, remélem megérik rá Magyarország.

Még mindig csak azt mantrázom, hogy baromira kellene Budapestnek egy cirka négyezres (ülőhellyel együtt) koncertterem. Hiába illett volna hangulatában ez a koncert a MüPá-hoz, az meg kicsit lett volna.

Az is mekkora karaj lett volna, ha a fent nevezett három zenekart, meg az előtte lévő héten lévő két BP szervezésű zenekart (Anti Flag és The Offspring), esetleg még a szintén csütörtökön Pesten tanyázó QOTSA-t berántották volna egy három napos budapesti fesztiválra (ez is hiányzik nekem), de szép álom.

A meghirdetett 20:00 után nem sokkal szépen lassan megjelentek a zenészek és elindult az este. A kezdés a két erős, lassú érzelmes nótával (a Jesus Alone, és a Megneto) megalapozza a hangulatot. Cave játszik a hangjával, a szakemberek a fényekkel. Megvan a szerepe az éneknek és a csendnek, a fénynek és a sötétségnek.

Cave a megszokott, elegáns (ének, beszéd, ruha) stílusában hengerel. A színpadra lépése után nem sokkal első sorban állókhoz hajol, többük kezét fogva hipnotizál, ránt le minket egyre mélyebbre a művészetében. Nem koncert ez, művészeti előadás, kortárs művészeti csoda.

A telefonjukat pörgetők már meg sem lepnek egy koncerten, de az ember, aki a shazam-on kereste a választ arra, hogy mit is hall, na az még engem is majdnem visszarántott a valóságba. De szerencsére a szuggesztív, erős műsor nem eresztett.

Jól felépített setlist volt, a harmadik dal a sorban a Do You Love Me?, itt mindenki sugározta a színpad felé: igen szeretünk, Nick!

Mire a Red Right Hand és a Loverman párosa a padlóba döngölt, már rég Cave kezéből ettünk. A Tupelo és a Jubilee Street pedig már olyan magasságokba vitte az áhítattal megtelt közönséget, ahonnan nem volt feljebb.

A csúcspont után szép lassan lebegtünk visssza a föl felé, főleg, hogy maga a koncert furcsa, egy Nick Cave & the Bad Seeds koncerthez képest különösen szokatlan véget ért.

Értem én, hogy mit akart jelképezni, hogy Cave a fő blokk végére felhívta a rajongókat a színpadra. A varázst igencsak rombolta a sok vigyorgó telefonját szorongató, oda nem illő ember, aki az énekessel akar szelfit tolni egy szám közepén (wtf?!).

A dolognak nem lett jó vége, a nagy tolongásban egy hölgy leesett a színpadról, Cave pedig nem tehetett mást bejelentette: ennyi volt.

Aztán persze kiderült, hogy nincs nagy baj, de hiába tért vissza a zenekar, az amúgy sem veretes létszámú nézősereg fele már a metrón vagy villamoson volt.

A ráadás, a City of Refuge és a Rings of Saturn is egészen pazar volt, kár, hogy egy pici rossz érzés maradt az emberben, de kivételes és különleges esténk volt ez.