Idén már 21. alkalommal rendezik meg Székesfehérváron a FEZEN fesztivált, ahová fogalmam sincs miért, de eddig még sosem volt szerencsém eljutni. Bepótolva a hiányosságomat, nyakamba vettem az M7-est és megnéztem, hogy él meg egymástól pár méternyire a metál és a mainstream tábora, valamint hogy működik-e egy nagyfesztivál készpénzes fizetéssel és kézbe vehető, nyomtatott programfüzetekkel 2018-ban. Jelentem, remekül!
A hatalmas parkolók látványa egy pesti gyereket máris kényelemmel tölt el, itt nem kell fél órán keresztül helyet vadászni, úgyhogy pár kedves útbaigazítás, karszalag átvétel és már bent is vagyok.
A bejáratnál semmi flancolás, díszítés, két korlát meg sörpad között beengednek, ez itt nem az a költségvetés, de nincs is rá semmi szükség. Az érzés viszont legalább két évtizeddel repít vissza a múltba rögtön, mikor a Hajógyári szigeten még szabadnak, és őszintének láttunk mindent, ami akkor körbevett minket. Emberléptékűség, kényelmesen bejárható, nem túlzsúfolt terület, izgalmas helyszínek, rock zene, kevés látvány, sok élmény. Az első benyomások után aztán gyorsan belevetem magam a zenei forgatagba, mert ma este sok név szerepel a „hallani akarom” listámon. Elsőként a Hydro sátorba megyek megnézni milyen is az, amikor egy amerikai pankrátor énekel nekünk. A Fozzy rendes kis hard rockkal nyitja a kora esti sávot, és ugyan túl nagy közönségre nem számíthat a nyári hőségben egy félig zárt sátorban, azért Chris Jericho lelkesíti a közönségét egy kis vízzel, illetve megígéri nekik, hogy jövőre, remélhetően már a nagyszínpad előtt, mindegyikükre arc szerint emlékezni is fog!
Utólag sajnálom kicsit, hogy nem álltam sorba pankrátorunknál egy kis hűsítőért, mert időbe telik, amíg a rengeteg bor, pálinka és egyéb alkoholos egység között találok egy helyet, ahol vizet tudok venni.
A Fehérvár színpadon éppen Richie Kotzen adja elő roppant igényes és változatos műsorát, ami jól működik a szép számú szakavatott zeneértőnél is, ahogy remek háttérzenének is szolgál a fűben beszélgető pároknak, vagy a magamfajta arra kóborlónak is.
Jön az éhség, jön a klasszik pizzaszelet is, bár még mielőtt megveszem, meg kell védenem a vacsorámat, mert az előttem vásárló lányok már elég jól vannak, és úgy döntenek, hogy egy szappanbuborék fújóval a kiadóablaknál kezdik el még hangulatosabbá tenni az estéjüket.
A pizza megmenekül, én meg elkezdem sietősen keresni a Hammerworld csarnokot, ahol bizony komoly sújtás ígérkezik hamarosan. A helyi amerikaifoci csapat pályájára felhúzott, kicsit menekülttábor jellegű camping mellett elhaladva elég szúrós toi-toi szag csap meg, ami azért így a második nap nem a legjobb jel, persze lehet hogy csak rosszkor vagyok rossz helyen.
Ahogy megérkezem a keresett helyszínre, ami valójában a Fezen klub maga, ismét jön a backflash.
A helyszín jó értelemben véve egy sötét kis barlang, erősen indusztriál belsővel. Belépek, meghallom az Omega Diatribe zúzását és rögtön tudom, maradni fogok. Pedig ez a zene nem nagy szerelem nekem, mégis a groove metalt játszó srácok annyira őszintén nyomják és töltik be a teret, hogy pár perc múlva mindenki erősen bólogat már. Letaglózó ez a zene és mégsem fogy a nép, inkább csak gyűlik. Milán, a szétvarrt énekesük, külön meg is köszöni viccesen a barátnőjükkel érkezőknek, hogy nagy riszpekt, hogy az éppen a Harman színpadon fellépő Kowalskyék helyett most őket választották.
Minden maradék feszültség kiadva, kitámolygok a zúzdából, jó volt ez na!
Jöhet egy sör (ma csak alkohol mentes sajna), de akár mehetnék csocsózni is, vagy szobabiciklit tekerni a Reaktiválónak nevezett helyszínre. Soha nem gondolnám, hogy kell ilyen egy fesztiválra, de szinte minden bringa foglalt, úgyhogy… kell. Útközben a csordultig töltött Hydro sátorban üvölti a Depresszió énekese, hogy „Itt az én időm!”. Az lehet, de én ma inkább az őspunknál maradok és visszatérek a Hammerworld csarnokba, ahol az Auróra kezd hamarosan. A győri csapatot, ha jól számolom, kb. 23 éve láttam utoljára a Lyukban, ami nem mostanában volt, de Vigi azóta nem öregedett egy évet sem, nagy lendülettel üdvözöl is hát minket a szaunában. Valóban rohadt meleg van már, de ez senkit nem akadályoz abban, hogy az este egyik legjobb hangulatú koncertjén zúzzon egyet a kultikus dalokra.
Iskolába jársz, Köpök rá, Lehettem volna, Munkanélküliek dala, mind elhangzik a nagyon régi és még régebbi lemezekről/kazettákról is. „Ez a műsor már egy kicsit régi” – énekli Vigi és rádöbbenek, hogy tényleg az, de valamiért kívülről fújom még mindig a szövegeket, ahogy sokan mások is velem együtt.
Aztán rám tör a skizó érzés, ugyanis a CM Cabrio nevű kerthelyiségben a Sziámi játszik ugyanebben az idősávban, amit szintén hallgatnék kicsit. Kettészakadok hát, kiugrom az ajtón és máris jön a zuhanórepülés az alter zene bugyraiba. Müller Péter és csapata ismét jól szól, vevő is rá a kert közönsége, de ma valahogy mégis a keményebb vonal esik jobban, vissza hát a katlanba. Az Auróra frontembere éppen azt taglalja két szám között, hogy kicsit TMK műhely hangulata is van a klubnak, de ők nem egy flancolós csapat, úgyhogy húz egyet a félliteres vizes palackból (amiben meg persze a haverja barackpálinkája van) megkínálja vele a népet és mehet is tovább a buli. Klasszik punk van itt, nincs mese, köszi!
Ránk esteledik végleg, jöhetnek hát a fő műsorszámok!
De még mielőtt teljesen átadnám magam az ütős estének „Nem hoztuk el a szelfibotot b@zmeg!” kiáltással juttatja eszembe három, egymással kiabáló tini az járdán, hogy azért lesz itt mainstream is gazdagon.
Ugyanis jön Majka & Curtis és vele együtt a nem kevés, formára gyúrt, Ed Hardy pólós srác a barátnőkkel, a tinilányok anyuval, apuval, sőt még a buborékfújó pizzagyilkos csajokba is belebotlok újra a környéken. Ízlések és pofonok, nem tisztem fikázni Majkáék produkcióját, mindenkinek van itt választása, hogy mit hallgat. Mindenestre nekem még mindig furcsa egy alapvetően rockfesztiválon ez a lakossági mulatozás 5 perc zene 5 perc kiabálás leosztásban „hangosabban fehérvár” óbégatásokkal, zeneileg pedig egy kevésbé rossz Pokolgép féle ’Ítélet helyett’ feldolgozás, egy ultra rossz ’Personal Jesus’ utánzat, meg persze az elmaradhatatlan, valóban fülbemászó ’Belehalok’ is a mai repertoárban. Isten áldjon titeket, én visszamegyek a Fehérvár színpadhoz.
A Mr. Big ma a punk elfoglaltságaim miatt ugyan kimaradt, de az Acceptet nem hagynám ki, úgyhogy egy remek karamellás churros után máris nyomulok előre, hogy közelről hallhassam a metál legendáit.
Mark Tornillo énekest ma már sokan jobbnak tartják, mint az együttes legendás alapító tagját Udot, aki többszöri távozás, majd visszatérés után 2009-től végleg kilépett a zenekarból. Mark viszont ugyanolyan energiákkal tölti meg a színpadot, mint ahogy az az Accept frontemberétől elvárható, a hangja pedig egyenesen elképesztő és hát szeretnék én majd hatvannégy évesen, ilyen fizikummal, így zúzni egy színpadon, ahogyan ő tolja ma este! Van itt minden, ami a zenekar életművéből szem-szájnak, de főképp fülnek ingere: Die by the Sword, Stalingrad, Analog Man, Up to the Limit. Nálam a ’Fast as a Shark’ a nyerő, ahogy a szám a kis tradicionális német dalból durva kontraszttal a speed metál egyik alapvetésévé alakul, na az most is nagyot szól!
És akkor nem marad más hátra mára, mint a Harman színpad mai fő fellépője, kis hazánk szinte már örökbefogadott fesztiválgyermeke, a Prodigy.
Szép számban vannak is jelen különböző zenekaros relikviákkal, zászlókkal felszerelt igazi fanok is, sőt a merchandise store-ban, ha jól láttam, 3 féle pólóból lehet ma választani.
Persze amikor a húszas éveiben járó srác felpróbál kettőt, választ egyet, majd közlik vele, hogy nyolcezer, akkor kikerekedett szemmel gyorsan leteszi a kiszemelt portékát.
„Pedig még le is alkudtuk a zenekarral, mert ők többért akarták adni” – közli az eladó.
Hát nem olcsó ma rajongónak lenni, de hát sosem volt az. És akkor vissza a koncerthez.
Én ugyan nem tudom már megszámolni, hányszor volt szerencsém hallani őket élőben, többször megtörtént, hogy már nem okozott különösebb eufóriát, hogy ismét itt vannak, de a hosszú évek alatt rá kellett jönnöm, hogy az essexi srácok egyszerűen nem tudnak hibázni. Rég elmúltak már a kilencvenes évek, amikor a csúcson voltak, szerencsére a kétezresek is, amikor meg nagyon a padlón, de 2018-ban még mindig eladható a zenéjük, sőt mi több, még mindig megőrülnek rá az újabb és újabb generációk is. Tolják is a számokat az újabb lemezekről gazdagon, elhangzik a ’Day is my enemy’, a ’Nasty’, sőt a vadonatúj ’Need some1’-t is tesztelik Keith Flint-ék a fehérvári közönségen.
Persze ahogy lenni szokott, a Prodigy esetében is a legnagyobb klasszikusok viszik el igazán a bulit. A ’Voodoo people’, a ’Firestarter’, vagy a ’Their Law’ indít el kisebb pogókat a közönség soraiban, ahogy a méltatlanul túl darknak, túl művészinek nevezett Fat of the Land album ma este elhangzó dalai, a ’Breathe’ vagy a ’Smack my bitch up’ is kiválóak a hajnalba nyúló őrülethez. Fintorgás ide vagy oda, hogy unalmas már minden évben, vagy sem, ezt döntse el mindenki a maga ízlése szerint. Az biztos, hogy a Prodigy még mindig az egyik legjobban működő koncertzenekar kerek e Földön, egy jolly joker, amivel nem nyúlhat mellé egyik fesztiválszervező sem. (Na jó, ’97-ben a Szigetnek sikerült, de az már egy másik sztori).
Ma is megkaptuk hát a magunkét, kiporoszkálok a parkolóba, beteszem a kétezerért frissen vásárolt Auróra cd-met és felcsavarom a hangerőt. Előre kurvák, gengszterek! Irány Budapest.
