Az utolsó nap nem sok jó előjellel indult. Az időjárás előrejelzés cuppanós sárt, gyatyagumi ázást, bokaficamot jelzett előre a hét talán legjobban várt produkciójához. Másrészt a délutáni, az instáról levadászott rajongói Alex Turner szelfi sem az sugallta, hogy Sanyi úr a legjobb elemében lenne. A majmokról igyekeztünk Nektek többet írni és több nézőpontot is behozni a tegnapi fellépésből.
Gogol Bordellon kezdtünk, őket rengetegszer kiveséztük Nektek. Két-három évente vagy a Szigeten vagy most már a Parkban is elkaphatók, így sok újdonságot nem tudunk mondani, de még méltatni őket igen. Ez a zenekar akitől még egy szar vagy megúszós produkciót nem láttam. Amikor Eugene Hütz szénné vedeli magát a színpadon – most nem – akkor is a közönségére és zenész társaira egyaránt figyel. Tudja, hogy ez egy biznisz, ahol és bárhova is megy a világon – arról híresek, hogy non-stop koncerteznek – mindig ugyanazt a minőséget kell hoznia. Ő a zene Martinija, minden országban ugyanilyen izű, és gipsy punk AC/DC-je, mert ugyanazt az életérzést és dalokat csinálják, nem kísérleteznek, bevált receptet nem változtatják. Néha énekesnőt cserélnek – ahogy most is – de a cigánykaraván magja változatlan. Mindig hozzák a 10/9-10 pontot ahogy most, ezért jár a kalaplengetés.
https://www.instagram.com/p/BmdwuwNAkGH/?taken-by=fesztblog
Borúsidőben kezdtek játszani a Blossoms androgünjei, akik rém unalmasak voltak. Piszok nagy érdektelenség szegélyezte előadásukat, lézengtünk rajta. Számaik között nagy hasonlóságot felfedezni nem véltünk. Olyan mintha a Házibuli I-II c. remake filmekhez készült címadó dalok lennének, amiben nem játszik Sophie Marceau, nem franciák rendezték, de valami prüntyi kell benne. Sajnos most már egy ismert szám és két szinti is elég a nagyszínpadhoz. Mivel erősebb basszusok vagy komoly dobtémák nincsenek számaikban, másnaposságra lehet jó: szól is valami meg nem is alapon, lehet a brit fiatalok körében ezért is népszerű a Spotify-on. 10/3
https://www.instagram.com/p/Bmd2Vf6gbZS/?taken-by=fesztblog
A Nothing But Thieves tavalyi koncertje tavaly sajnálatos módon elmaradt, az akkor igen gyenge line-upból még ők voltak komolyabb érdeklődésre tartott zenekar az A38-on. Conor Mason szintén az a fajta frontember akiről sokáig nem tudod eldönteni, hogy ülve vagy állva végzi a dolgát. Alacsony növésű, kiöregedett gyermek színész benyomását keltő, némileg falzettba hajló nőies búgó hangszínnel rendelkezik. Nemcsak mi néztük hardcore csajnak, de már a reptéri biztonságiak is. Lelkesedése óriási volt, végig tartotta a kapcsolatot a vihar elől is idemenekülő meglévő és újdonsült közönségével. Pár andalgós számuk mellett főleg az erősebb, néha metálba hajló riffek, dallamok jellemzik őket, fogyasztható rock, hat-hét nagyon jó számmal, így családi programnak is beillik, ha már a gyerek pubertásba lépett. 10/7
https://www.instagram.com/p/BmeHp4MgClh/?taken-by=fesztblog
Aztán jött a szigetország legismertebb Sándorja és csapata, jó nyolc perces késéssel. Az Arctic Monkeys már csak Monkeys néven a színpadi kiírás szerint. Korábban, voltos koncertjüknél már én is javasoltam egy névváltozást, ha ez az egész produkció a frontman-re van építve. Turnernek gondolom idegzsábája volt és az arra szedett gyógyszer miatt viselkedett úgy mint egy eszelős. Végig tikkelte, fintorogta az egész koncertet, mintha a fél napját valamely nagyszínpadhoz közeli retyón töltötte volna. Jó ideig csak befele játszott. Nem az zavar, hogy nem nagyon érdekli, ki és mit gondol róla, hanem az, hogy csukott szemmel zongorázik, majd kollegáira kinézve grimaszolt, mintha velünk lenne a baj. Mint egy hisztis gyerek föl-le mutogatott, hogy sok vagy kevés amit hall magából. Az új albumról a One Point Perspective-t pedig letérdelve énekelte és valami fuckin’-nal leinti a bandát, hogy ezt most nem játssza végig.
https://www.instagram.com/p/Bmfurx-gTuG/?taken-by=fesztblog
Sanyikám!
Ez mi f@sz volt mégis?! Axl a falig elment és rajongók sokáig csak büdös paraszt Axl Rose-nak hívták és a sírból hozta vissza karrierjét, Amy Winehouse el is vitte magával oda. De utolsó éveiben már róla is csak hasonlókat gondolt a sajtó, mint én most Te Rólad. Tíz perc után úgy néztél ki, mint aki hajnalig bulizott és méltóságát elveszítve sétál hazafelé. Az inged ujját sem tudtad felhajtani többedik nekifutásra sem.
Sanyi! Ha ez egy főpróba lett volna, a menedzsered elzavar a pics@ba, hogy másnapra alud ki magad és próbálj zenészhez méltóan tisztességes koncertet adni. Az hogy tudod merről jön a road és kitartod neki a gitárt anélkül, hogy ránéznél. Ez jampi! De az hogy nem köszönöd meg neki, ez parasztság apukám. Jó, oké, szét voltál csapva, mint a közönséged egy része, honnan is tudnád mi történt. Akkor mesélek még, és leszarom, hogy nem érdekel. A zenekarodat sem tiszteled, Matt a dobosod vagy a háttérzenészek kényszeredetten mosolyogtak egymásra, olykor széttették a kezüket viselkedésed láttán, míg gitárosaid feszülten nézték a földet vagy játszottak háttal nekünk. Hogy ne beszélj baromságokat vagy ténferegj a színpadon, próbálták a számok között nem szünetet tartani. Tényleg azt akarod, hogy így emlékezzenek Rád?! Tessék? Nem hallom?
Igen, abban igazad van, hogy az utolsó három számra próbáltál normálisan viselkedni. Nem úgy mint két éve, amikor a The Last Shadow Puppets koncertet, barátod Miles Kane mentette meg, akinek Te vagy a példaképe!
Shame On You! Kár érte! Kedvelünk annyira hogy kapsz még esélyt, de ne b@szd el! 10/6
szöveg: @nekedirom
Sanyimód
A Sziget zárónapjának két legfontosabb kérdése az volt, hogy legyalulja-e a fesztivált a közelgő vihar, valamint hogy a magyar közönség Alex Turnerből a voltos Arctic Monkeys és a szigetes The Last Shadow Puppets koncert után harmadszor is a bunkó ikertesó alteregót, Sanyikát kapja csak, vagy felnő a Művész Úr végre a feladathoz és Alex Turner Rock Félistenként lép elénk a fénybe. A T. Olvasó a cikk címére pillantva minden bizonnyal kitalálta, mi történt tegnap az Arctic Monkeys koncerten.
Az AM tényleg az a zenekar, amelyik minden lemezén képes volt megújulni és szintet lépni, mely tendencia csúcspontja egyértelműen az idén megjelent Tranquility Base Hotel + Casino lemez, ahol is a 2013-as csipőrázós, herélt hangon éneklős, rockisten üzemmódból Alex Turner hirtelen kiégett bárzongoristává alakult, akit 2050-ből küldtek vissza az időben, hogy megmutassa korunk emberének, milyen is lesz a muzsika 30 év múlva a galaxis peremvidékén. A nagyterpeszes, női bugyit nedvesítő AM dalok rajongói ki is akadtak a belassult, prüntyögős tételekre, amelyeket Turner a lakásában egy szál zongorára írt, és komolyan fel is vetődött, hogy szólólemez formájában kerülnek kiadásra. Turner látszólag szart arra, hogy mit vár tőle a világ, növesztett egy brutális angyalföldi középiskolai technikatanár körszakállat, majd nem olyan rég megvált attól is, és ikonikus sérójától, amire minden bizonnyal annyi waxot kent az elmúlt években, amellyel egy autógyári gépsor tökéletes működése garantálható.
Nagy kérdés volt, hogy az új lemez lassabb dalai hogyan fognak működni élőben. Erre csak részlegesen kaptunk választ, mert a setlistből szépen kiszanálták a srácok az új tételeket, így a 10 perc késéssel kezdődő koncert elején az volt az ember érzése, hogy egy Spotify playlistet hallgat a banda legnagyobb slágereivel.
Aztán visszább vettek a tempóból, elhangzott az új lemez legjobb dala, a One Point Perspective, majd a koncert ritkaságnak számító Do Me Favour. A fentiek alapján az lehet a T. Olvasó benyomása, hogy itt valami bitang jó koncertélményben volt része a Sziget nagyszínpada előtt összepréselődő több tízezer embernek. Azért a helyzet nem teljesen ez volt. A dalok elhangzottak kifogástalan minőségben, tökösen beállított hangosítással megtámogatva? Igen. Adta-e jelét Turner annak, hogy érdekelné, hogyan érzi magát a közönség, vagy lenne fogalma arról, hogy melyik országban van éppen? Nem.
Nehéz koncertként értelmezni azt, ha az előadót látszólag semmilyen formában nem mozgatja meg, hogy éppen egy óriási színpadon felel azért, hogy zenekari pólókban feszítő rajongók tömege érezze jól magát arra a másfél órára, amelyért valószínűleg kicsengették a belép árát. Turner egykedvűségén kívül viszont óriási dicséretet érdemel a zenekar: hihetetlenül jól nyomták, látszik rajtuk, hogy mindannyian kurva jó zenészek, és a sztárallűrös főnök alá olyan pontosan teszik oda a magukét, hogy azt öröm látni és hallgatni. Maguk a dalok pedig vannak annyira sokszínűek zeneileg és szövegileg, hogy a már korábban említett tökéletesen összerakott setlistbe rendezve nem nagyon engedték lazítani a közönséget.
Turner nyafka produkciója ellenére volt több olyan pillanat a koncerten, amelyet kimerevítve lehetne illusztrációként használni egy „Miért nem halt meg a rockzene” c. kiáltványon. Ahogy Sanyi beállt a fehér fényben a nagyterpeszbe és belekezdett a Do I Wanna Know-ba vagy az I Bet You Look Good On The Dancefloorba, ott csak annak nem ült ki fültől fülig vigyor az arcára, aki reggel-délben-este a David Guetta diszkográfiával vészeli át a napot.
A késve kezdett koncertet a zenekar kénytelen volt 11 után jóval befejezni, a szervezők és az óbudai lakosság vérnyomásának ugrásszerű megemelését kivívva. Turneréket ez látszólag nem zavarta, ahogy az sem, hogy az utolsó dalok olyan halkra le voltak tekerve, aminél a mobilom hangosabban csörög.
https://www.instagram.com/p/Bmfu-1hAcUh/?taken-by=fesztblog
Az Arctic Monkeys továbbra is az egyik legjobb rockzenekar ezen a bolygón, és van annyi remek daluk, amivel még legalább 2 órát végig tudnának tolni hasonló minőségben. A dalok élőben úgy szólaltak meg, ahogy az a nagy könyvben megvan írva, és ugyan Turnert is eddig csak rosszabb formában láthattuk Magyarországon (a Volton a lábán alig állt olyan kimerült volt, a TLSP szigetes koncertjén pedig úgy keresztbe állt a szeme, mint aki nem egy utcát, de egy autópályát rántott fel színpadra lépés előtt). Tegnap csak simán érdektelen volt, ami talán a fentiek közül legkevésbé fér bele valaki olyannál, aki rocksztárnak mondja magát. Jó lenne már látni egy olyan lelkes Turnert, mint akit az amerikai meg nyugat-európai fesztiválok élő koncertközvetítéseiben szoktunk látni. Vagy Kelet-Európának csak a neveletlen, unott Sanyika marad?
szöveg: @csingasz
képek: soundofbrit