a szigorúan vett fesztivál szezont évek óta az Uprisinggal zárjuk. persze utána is van még egy-egy nap, amit különféle feszteken töltünk, de lássuk be, egy igazi fesztiválhoz azért egy napnál több kell.
mondjuk kettő.
az Uprising a dícséretesen tömör, írhatnám azt is, hogy a dícséretesen rövid fesztiválok közé tartozik a maga két napjával, szezonzárásnak ideális.
igen, még mindig nem lettem reggie fan, de lehet valami ebben a zenében, mert már sokadik éve érzem úgy, hogy a legjobb bulik ezen a fesztiválon vannak. itt a legjobb fejek az előadók, idén is csak egy volt akinek a produkcióját untam, a tagot magát sajnáltam, de erről majd később; itt a legjobb fej a közönség, annak ellenére, hogy itt is megjelentek a pusztán lerészegedni vágyó tinik, de létszámuk még elviselhető és itt a legjobbak az árak. sör (4 deci) 1.75 EUR és a rövid is 1.75 EUR, a legdrágább a repohár 2 EUR, de azt simán visszaváltják, sőt, újabb pia rendelésekor automatikusan cserélik.
a buli menete: a koncert kezdetén beáll az ember a színpad elé, vagy bármikor, mikor odaér elnyomakodik az első sorokig sűrűn mondogatva, hogy sorry, nem aggódik azon, hogy majd összenyomják elöl, mert itt mindenki hagy helyet a másiknak a tánchoz, szóval beáll az ember a második, harmadik sorba, indul a zene, indul a ringás, aztán csak fel kell feküdni a hullámokra és hagyni, hogy vigyen, amerre akar. legjobb stresszoldó ever!
idén az első napra sikerült sötétedéskor érkezni, na ja, ha mindenkinek van jó ötlete az útvonalra, akkor Pozsony is lehet 5 órás autókázásra Budapesttől. érkezésünket kisebb pánikrohammal kötöttük egybe, mivel tervünk szerint betértünk a fesztivál melletti Tescoba, hogy az elengedhetetlen sör és rövid – hruskovice forever – készletet beszerezzük, mikor eszünkbe jutott, hogy előző évekbe a fesztivál ideje alatt a rövides szakasz le volt zárva. az emlék előidézte pánikban loholtunk a töményes polcok felé, ahol megnyugodva láttuk, hogy már nincs lezárás, ez is megszűnt, ahogy a Tesco éjszakai nyitva tartása is a fesztivál ideje alatt. ez utóbbi azért minden évben hiányzik.
visszatérve a zenére, a The Skatalies koncertjével kezdtünk, akikhez később csatlakozott a nagyszerű hangú Derrick Morgan is. fogalmam sincs, hogy a reggie műfajában ők mennyire elismertek, de ez nem is lényeges, ami fontos, hogy nagyszerű koncertet adtak. kifejezetten szeretem látni, ha maguk a zenészek is élvezik a színpadi jelenlétet, évek tapasztalata alapján kijelenthetem, hogy a reggie zenészek kifejezetten szeretnek játszani, ritka, hogy semmilyen energia nem jön le a színpadról. a The Skatalies zenészei pedig annyira közvetlenek, hogy még a színpadról is leintegettek mikor fényképeztem őket. apró gesztusok, melyekkel tökéletesen megvettek, nem csak engem, de a nagyszínpad teljes közönségét.
az első nap legnagyobb neve Gentleman volt. nem vártam tőle sokat, oké, név, nagy név, meg minden, na de mit tudhat a reggieről egy német zenész? nem kérdés, hozzáállásom rólam és a reggie műveltségemről árul el többet, de tény ami tény, a két nap legjobb koncertjét nyomta le a német srác. egy pillanatra nem engedte el a közönség figyelmét, nem emlékszem, hogy akár 5 perce is leült volna a produkció, a végén pedig, mikor lejött a pórnép közé (figyelve arra, hogy a nézőtér jobb-bal és középső részét is megjárja) akkor a megérdemelt tolakodás fogadta egy-egy pacsiért, elkapott, megosztásért kiáltó pillanatért. volt közös éneklés, közös big jump is, mindezeket megtekinthetitek FB oldalunkon.
a második nap az Inner Circle és Julian Marley napja volt. az Inner Circle volt hivatva felvezetni az újabb Marley gyerek produkcióját – a tavalyi fesztiválon is zenélt másik Marley ivadék – és ők nem csak, hogy mindent megtettek a hangulatért, de a fesztivál második legjobb koncertjét adták. vagy első legjobbját, többekkel beszélgetve sem eldöntött, hogy ők, vagy Gentleman tolt-e nagyobb bulit. ráadásul az Inner Circle rendelkezik pár olyan slágerrel amit mindenki, de tényleg mindenki ismer, ha nem hiszed katt ide.
ilyen felvezetéssel érkezett Julian Marley és a szélvihar, de aztán az utóbbi aránylag hamar elvonult, Julian pedig letolta a fesztivál legunalmasabb, leglélektelenebb produkcióját. oké, nem könnyű Marley gyereknek lenni, az is érthető, hogy meg kell élni valamiből, de ha már az a valami a reggie zene akkor nem lehetne kis életet, lelket tenni belé? az élményhez nem elég ha valakit Marley-nak hívnak, nem elég, hogy próbál rá a lehető legjobban hasonlítani, valami _valami_ is kellene. ha pedig nincs, akkor nem kellene erőltetni a dolgot. persze az is lehet, hogy csak rossz napját fogtuk ki a bandának, de tény ami tény, ez volt az a koncert amiről szépen, egyesével – volt aki már az elején lelépett (én), volt aki próbált kitartani, remélve hátha jobb lesz – elszivárogtunk, hogy aztán a – lezárt – strandon lévő kocsmánál gyűljünk össze újra és keveredjünk ismeretségbe helyi rasztákkal.
hát, ennyi volt. nyugi, zene, haverkodás. még a magyar maláj követségi munkatársakkal is, képek nézegetése a nagykövetről, akinek a fia nagyszínpadi fellépő volt. ilyesmihez Uprising kell, minden másra ott a mesterkártya.