Hatodik alkalommal járt nálunk szerdán a poszt-rock szcéna egyik legmeghatározóbb csapata, a God is an Astronaut. Elhozták nekünk megrázó szomorúságukat, gyönyörű mélységeiket és egy csodás univerzumot nyitottak ki másfél órára a hajó fölé.
A koncertet megelőzően kicsit furcsa nekem, hogy csak pár nappal a dátum előtt lett SOLD OUT az esemény, mert bár a poszt-rock műfaj képviselői nem vetekszenek (még?) a stadionokat megtöltő rock zenekarok népszerűségével, de az A38 párszáz fős befogadóképessége azért általában nem túl nagy kihívás egy olyan bandának, akiket a stílus legnagyobbjai között tartanak számon. És bár a tavalyi Samsara fesztiválon függőágyból, a csillagokat nézve hallgathattuk őket, tudom, hogy ma egy hajóba zárva is varázslat lesz ez, úgyhogy nekivágunk hát a késő nyarat idéző októberi estének.
Nyolc órára már szépen gyűlik a nép a hajó gyomrában és mire túl vagyunk a ruhatáron, rögtön szembesülhetünk is a teltház adta örömökkel: ergo „hogyan jussunk el a pulthoz egy Hoegaardenért?”. Átúszunk valahogy a tömegen, megszerezzük a ma esti csapolt drogot és ahogy találunk a fal mellett egy vállalhatóbb kis zugot, el is alszanak a fények, kezdetét veszi az utazás.
Az ír csapat a füst homályában indít az új lemez címadó dalával, az Epitaph-pel, ami már csak a cím okán sem várható túl vidámnak. A lassú, csendes zongora felvezetés után sejtelmes zúgások, zajok következnek, amit egy drámai gitár és dobjáték robbant szét és teljesít ki. A borús hangulat ezután is megmarad, a szintén új lemezes Mortal Coil sem éppen egy napsütéses délután története, inkább egy sír fölött tehetetlenül álló ember érzelmi vihara. A halál az egész albumot körül lengi, az együttes két alapító tagja, a Kinsella testvérek ugyanis két éve vesztették el még gyermekkorú unokatestvérüket, a lemez neki állít emléket. A számok érezhetően szomorú hangvételűek ugyan, mégis felemelőek, olyan sodrással viszik be a közönséget az estébe, hogy a legjobb nekem is becsukni a szemem és csak utazni tovább, a csillagok felé.
Ahogy eljutunk a műfaj (nem csak) általam legjobbjának választott All is violent, all is bright album első dalához, mintha lassítanánk, mintha megérkeznénk kicsit valahová, ahol biztonságosabb a légkör, ahol szeretünk kicsit időzni. Sosem gondoltam, hogy ugyanazzal a címmel egyszer majd valaki szebbet tud írni Sting dalánál, de a God is an Astronautnak sikerült. A Fragile egy érzékeny mestermű, egy finom, puha, fekete szövetből szőtt anyag, amibe mindenki szívesen burkolózik be az est további részére.
A közönség szokatlanul csendes, nincsenek idegesítő pofázások, folyamatos ki-be járkálások körülöttem, mintha mindenkit komolyan megérintene most ez az atmoszféra.
A Seance Roommal aztán egy gyorsabb tempóra váltanak Torstenék, több basszussal, több torzítással, de jóleső érzés, ahogy a soron következő, monumentális Medea majd három perces bevezető zörejeit, csendes szinti témáját ismét áhítattal hallgatja a tömeg, hogy aztán a szám világokon keresztül sodró második felét már szinte lebegve tegyük meg.
Aztán végleg elveszek térben és időben én is, ahogy a Forever Lost nyugtató, emberi hangokkal átitatott szőnyegén utazom. Mire meghallom a Suicide by Star első hangjait, már nincs tömeg, már nincs A38, csak a zene van. A zene, ami minden alkalommal gombócot rak a torkomba, annyira szép és megrázó. Most sincs ez másképp, kedvenc dalommal körbevéve, tiszta érzésekkel kapom az estére nekem kiszabott katarzist, amit ma itt nem lehet tovább fokozni. Gyönyörűség.
Hatalmas taps, megtörlöm a szemem szélét, indulhatunk vissza a Föld bolygóra.
A közönség is elkezd mozgolódni, mintha éreznék az út végét, pedig még benne vagyunk a pillanatban. A From dust to the beyond szívritmus szerű lüktetése mindenesetre nekem is alkalmat ad arra, hogy kicsit magamhoz térjek és hogy az est legkeményebb dalául szolgáló Centralia már durva bólogatássá alakuljon bennem is.
A csapat levonul, ruhatár parások, gyorsan hazasietők kivonulnak, mi meg megkapjuk még a banda visszatértével bónuszként a Helios|Erebust, ami hangulatával tökéletesen működik egyfajta búcsúdalként, zárszóként is.
A szeánsz itt véget ér, mi csendben, a földtől tíz centire sétálunk ki az éjszakába a zölden világító hídon át.
A poszt-rock műfaj adottságai miatt sok mozgásteret ad a zenészeknek, ugyanis ahol megfér az ambient, a rock, a jazz, a metal, vagy az experimental egy helyen, ott nagyon sok értékes zene születhet. A God is an Astronaut mégis valami olyan egyedit és megindítóan szépet képvisel, amit rajtuk kívül talán csak Sigur Rós tud, és amit egyszer mindenkinek érdemes testközelből átélnie.
