Múlt héten ért véget a Kolorádó, melyet idén negyedik alkalommal rendeztek meg a Sztrilich Pál Cserkészpark területén. A tavalyi évhez hasonlóan idén is kilátogattunk Nagykovácsiba, hogy egy kicsit kivonuljunk a hegyekbe és nyugalomra leljünk, ami többé-kevésbé sikeresen meg is történt.
Aki olvasta a tavalyi beszámolónkat, az teljesen jogosan teheti fel magának a kérdést, hogy idén mégis miért vágtunk neki megint a fesztiválnak. A válasz még számunkra sem volt egyértelmű, csak annyit tudtunk, hogy ott kell lennünk. Így a tavalyi év tapasztalataival felvértezve vágtunk neki idén (is) Kolorádónak.
Az első nap történéseiről nem tudunk érdemben nyilatkozni, ugyanis csütörtökön sátraztunk le, de nem is akárhogy! A fesztivált megelőző héten ruháztunk be egy új sátorra, aminek vízállóságát már az odaérkezésünk pillanatában megtapasztalhattuk. Egy biztos, hogy ő jobban élvezte az esőt mint mi.
Sokkal nagyobb gond volt, hogy az általam egyik leginkább várt zenekar, a Fenster is ezidőben játszott, így a Gólyából átszűrődő hangfoszlányok remek aláfestést nyújtottak az esős sátorállításhoz.
Mire elállt a zuhé, arra már a sátrunk is úgy ahogy, de biztos lábakon állt. Felkaptuk az esőkabátokat, (biztos, ami biztos) és ténylegesen is nekiindultunk a fesztiválnak. Első útunk a kajaudvarba vezetett, ahol tócsnis reményeink egyből szertefoszlottak, ugyanis a tavalyi kedvencünk, a Low Cost, idén nem települt ki. Sebaj, a jó öreg Zing kárpótolt mindenért.
Beálltunk (volna) Yves Tumor-ra, de a Nagyszínpad előtti Absolut-körpult sokakat meggátolt ebben, ugyanis már a Kolorádót is utolérte a Festipay, ami többször is gondot okozott a lelkes és szomjas fesztiválozóknak. Így gyakorlatilag a közönség és a pult mögül (a színpadot beborító sötétség miatt csak) hallgattuk Yves koncertjének a felét. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Csűrből tisztán kivehető Mayberian Sanskülotts zenéje nem sokat javított a helyzetünkön..
A főbb slágereket azért mi is megvártuk, így a Licking An Orchid-et és a Noid-ot dúdolva mentünk át a Csodaszarvashoz, ahol a tábortűz és a fényescsövek alkotta vizuál és a kicsit zúzosabb techno, legnagyobb meglepetésünkre, egy időre odaláncolt, majd később kellően szomjasan érkeztünk a mindig kedves Gólya udvarba, ahol éppen a Cocaine Piss-t váltotta a Küss Mich, amit a tisztes távolságból szemléltünk.
Tavaly elmulasztottam a kolorádós napfelkeltét, ám mivel arbeit macht frei és mennem kellett melózni, így korai kelőként lesétálva a dombról megtapasztalhattuk a reggeli csodát.
Visszaérve a fesztiválra egy érdekes performanszba ütköztem, ami a Sorry Not Sorry címet viselte. Nem maradtam sokáig, mert 19:30-kor volt jelenése a Rock Band For Old Men-nek a Gólya udvarban. Az igazat megvallva, Gézáék nem nyújtották azt a katartikus élményt, amit tavaly, ám mindenesetre jó volt őket újból hallani és tündérfröccsösen elandalogni.
Megfigyelőként tekintettünk be a Csűrbe, ahol Baba Aziz tanítványai adtak egy jó 4 órás bulit. A műfaj és köztünk lévő fényévtávolság csupán félóra erejéig létesített közelebbi kapcsolatot, köszönhetően a 18-20 év alatti lelkes közönség önkívületi örömmámorának.
Pár méterre tőlünk, a Székelykapu felé vettük az irányt és már ekkor érezhető volt, hogy a pénteki nap Sold Out-os, ugyanis Kurt Ville koncertjét ülve, a dombról hallgattuk.
– Sörért pedig megint csak a Gólyáig kellett menni. –
Nem voltak különösen nagy elvárásaim a koncertet megelőzően, így az a közel egy óra különösebb erőkifejtés nélkül, bólogatósan és egysíkúan telt el.
Első és egyben utolsó kolorádós reggelünket a tavaly is jól bevállt Lumen-kávéval kezdtük. Később, az egész napos pihenésünket a Kolo Kitchen kakóscsigája, a Spájz levendula és bodza szörpjei, ebédre pedig a Heti Betevő tócsnija és currys csirkéje bulgurral szolgáltatták, ami számunkra az idei Kolorádó egyik legkellemesebb élményét adta mind ízben mind kiszolgálásban.
Délután szétnéztünk a kézműves foglalkozások között, ám csodával határos módon az általunk kinézett japán márványfestés még az infópultos megkérdezésünk után sem volt sehol. Így az egésznapos hasznavehetetlenségünket folytatva leheveredtünk a focipályára és aludtunk egyet.
Mire felkeltünk, már mehettünk is a Csűrbe, ahol Slow Village, Gege és Lusta Bítek voltak kiírva. Tink warm-up szettje töltötte be a teret 7 órától egészen 8-ig, amikor is a RebelO jelent meg. A többiek színrelépéséig a tavaly nélkülözött Hokedli-féle csirke tikka pitát majszoltuk a fán.
Lusta Gerit hallva felpattantunk és becsúsztunk a Csűrbe, ugyanis ekkor kezdett el esni az eső, ami Gege után öltött hatalmas méreteket.
Olyannyira, hogy egy óráig nem volt hangosítás, viszont nagyon hangulatos volt, ahogy láttuk a villámokat és hallgathattuk az eső hangját. Miután megjelentek a biztonságiak, bennünk is elveszett a remény, hogy itt lesz még bármi, ezért befutottunk a sátorba és az eső hangjára aludtunk el.
Döntésünket megerősítette a sáros utak és emberek reggeli látványa. Csupán haza érkezve szembesültünk a ténnyel, hogy Femi Kuti és Slow Village is meg lettek tartva végül, ami kicsit belerondított az összképbe.
Annak ellenére, hogy idén kevesebb koncerten tudtunk részt venni, összeségében jobban éreztük magunkat, ami sajnos csak kis részben dicséri a fesztivál fejlődését. Vitathatatlan, hogy a Kolorádó neve terjed a nagyvilágban (többek közt a The Guardian ajánlásainak köszönhetően) és már idén is rengeteg angol, illetve német ajkú fesztiválozóval találkoztunk. Talán ez, illetve a mennyiségben és minőségben is egyre bővülő fellépősor indokolja a lassan már Sound-i magaslatokba szökő sörárakat (4dl-ért 650ft).
Annak ellenére, hogy az egy négyzetméterre eső kukák száma még mindig csekély, a környezettudatosságban mutatott előrelépés megkérdőjelezhetetlen, ugyanis szemben a tavalyi évvel, idén jelentősen több szemétszedő önkéntessel/dolgozóval találkoztunk nappal és éjszaka egyaránt.
Idén is a jól bevált re:pohárokból ihattunk és a rendkívül hasznos csikkgyüjtőkbe szedhettük össze az elhasznált cigarettavégeket.
Ami az újításokat illeti, kicserélték a Csűr a cserepeit, ami a szakadó esőben rendkívül hasznosnak bizonyult. Illetve, egy általunk eddig nem ismert helyszínnel is beújítottak, amihez vadregényes út vezetett egészen az erdő közepéig.
A Kolorádóra is bevezették a Festipay-es fizetési rendszert, amin viszont még bőven van mit csiszolni. Egyrészt, mivel bankkártyásként olykor-olykor sehol sem lehetett fizetni. Másrészt pedig, a már korábban firtatott Absolut-helyzet miatt. Az aludni vágyók álmait továbbra is a dübörgő techno szőtte és reggeli ébresztőiket -a fülledt sátor helyett- a repetitív dallamok képezték. A táborjegy létjogosultsága számomra továbbra is kérdéses, ugyanis sehol sem ellenőrizték, hogy valóban a táborjeggyel rendelkezők sátraznak-e.
A festői szépségű környezet -számunkra- a Kolorádó legnagyobb ütőkártyája, ami miatt mindenképpen ajánljuk a fesztivál legalább egyszeri meglátogatását.
Néhány további képünk a fesztiválról:
