A Rockmaraton egy nagyon durva hely. Durva abban az értelemben, hogy öt-hat napon át – de volt pár példa tízre is – metálabbnál metálabb légrezgések járnak át fület-szájat, remegtetnek dobhártyát, csontot és sörhasat, nem nagyon hagyva üresjáratot még hajnalban sem. Durvább, mint a Sziget, mert abba mindig belefér egy pihenőnap, amikor az ember csak lézeng a feszten, nagyokat kajál, kulturáltan iszogat, majd fetreng egy nagyot a fűben random akusztik műsort hallgatva. Durvább, mint a Sound, mert amíg a szeletelő mennyországot elsősorban a pénztárca sínyli meg, a nyakizmokat pedig legfeljebb a napszemüveg(ek) éjjel-nappal tökéletes pozícióban való tartása veszi igénybe; a rockerekről ellenben tudvalevő, hogy hajrázással fejezik ki tetszésüket, és bennfentesként tudom, hogy az kegyetlen fájdalmakat tud okozni a nyakban reggelente.
Idén a szervezők forradalmi újítással készültek: legyen minden koncert csupán egy órás! Ez a megoldás a nyugaton is dívik, hiszen a valószínűsíthetően alacsonyabb gázsik miatt dúsabb lineupot lehet összerakni. Hogy ez mennyire válik be, azt a csütörtöki napon, két koncerten teszteltem le: mivel mind az Insomnium, mind a Paradise Lost késő esti időpontban, a nagyszínpadon kapott helyet, nem siettem befejezni a munkanapot, és már este 9 is elmúlt, mikor másfél órás motorozás után begördültem a fesztivál kapuján. A terepet felmérve, bosszankodva ismertem fel, hogy az ingyen dolgok hamar elfogynak és a sátorhely sem kivétel ez alól. Fél óra tanácstalan bóklászás után végül az értékmegőrző-zuhanyzó-kisbolt háromszög középpontjában, a fesztivál egyik legforgalmasabb pontján leltem otthonra – remélem, jól megcsap majd valaki a pogóban, hogy könnyebben hajtsam végkimerülésre a fejem a poros aszfalt mellett. A tömeg hatalmas, ami két éve nem volt ennyire szembeötlő: e téren a Szalki-sziget is kezd hasonlítani budapesti párjához, úristen mi lesz itt szombaton, akkora már se bérlet, se napijegy. Ennek tükrében meglepő, hogy sörhöz és egyéb ételekhez meglepően könnyen jut az ember, vagy csak én álltam jó pultnál jó időben.
Első attrakció tízkor, az Insomnium főszereplésével, mely bandára régóta ácsingóztam, főleg, miután a tavalyi Dürer Kertes soldout buliból személyes lustaság miatt kimaradtam. A színpadi dekor egyszerű, de sejtelmes, közönség viszont egyelőre nincs sok, könnyen odaférek az első sorokba. A finnek percre pontosan vonulnak be, az erőteljes Equivalence/Down With The Sun nyitány rögvest kiszakítja belőlem a közel egy órája ülepedő feszültséget. A Revelation viszont már mintha ültetné a hangulatot: itt tűnik fel, hogy a dupla lábdob túldübörgi a szólógitárt; ennek esik áldozatul az amúgy remek Ephemeral is. Az általam otthon kevésbé megkedvelt Mortal Share viszont úgy hasít, ahogy kell, a közönség is itt kezd mozgolódni igazán.
A koncert rövidke, a gyakran játszott klasszikusokon túl nem is fér bele szinte semmi. Az egyetlen meglepetést a tíz év távlatából előásott Into The Woods jelenti, és mintha a zenészeknek is jól esne, hogy a kötelezőkön kívül mással is szórakoztathatnak minket, meg kicsit magukat is. Eufória-közeli állapotban kanyarodunk át a Where The Last Wave Broke ahol tényleg csúcsra ért a koncert: a darálós melodeath riffek és a magával ragadó refrének remek dinamikával váltották egymást, a szólóval kísért outrot pedig csak térdre esve lehetett fogadni. A lassabb One For Sorrow alatt megint visszavált kicsit a koncert, emellett megállapítom, hogy elkéne a bandába egy tiszta torok, aki legközelebb erőteljesebb és képzettebb vokálokat szolgáltat, mert Ville Friman-nak, a dalszerzői és egyéb képességét nem elvitatva, nem ez volt aznap este a fő erőssége. (UPDATE: a legfrissebb hírek szerint, a Yorki Egyetemen vállalt oktatói feladatai miatt, tehermentesítésére egy harmadik gitárost is felvettek a bandába – nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan reagálnak).
Az óránkra pillantva egyértelművé válik, ha tényleg egy órás a koncert, akkor itt már csak egy dalra van idő. Senkit nem ér meglepetés, kórusban üvöltjük a színpadra, mit akarunk zárásként. Nem lepne meg a tény, hogy sokan csak ezt az egyetlen számot ismerik a bandától; pozitív értelemben mondom, okkal. A While We Sleep beváltja a hozzá fűzött reményeimet: élőben a dal, akár az albumon, egy örökkévalóság, úszunk a csodás dallamokban, a refrén iszonyatosan meghalós, hajigazításra pedig nem is gondolok, úgysem találnám meg a sajátomat a fergetegben. A hátam mögött nehezen érthetően megindul a húsdaráló: persze, ez is egy kifejező eszköz és mégiscsak death metal koncerten vagyunk, de szerintem itt pont érdemesebb minden pillanatot a zenével megélni, mint egymásnak rohanni sokszor, fél füllel figyelve, hogy valami gitáros dolog is megy a háttérben.
Mindent összevetve, a várakozásaimat némileg alulmúlta az Insomnium produkciója. A zenei részre nem lehet panasz, de ezen felül semmilyen extra élményt nem kaptunk, ami végképp kiszakított volna földi valónkból. Profi, de kicsit sótlan munka volt, apró negatívumokkal, és úgy érzem, elkelt volna a másfél óra, hogy maximálisan kielégítő műsort kapjunk. Mivel novemberben újra bizonyíthatnak, most szigorúbban értékelek.
Az Ossiant nem bírom kikerülni, ivószünet közepette megint belefutok a bandába és lelkes táborába. A márhívós poénokat most félretéve, Paksi Endre hangja, ha több nem is, de stabilabb lett, mióta lefogyott, és végre nem akar megfulladni minden sorvégnél. Maradni azért nem fogok az epikus bulin, de talán, kíváncsiságból, valamikor a nyáron, adok egy esélyt az új albumuknak, hátha ott is tetten érhető a változás – feltéve, ha idén tavasszal is adtak ki (meg lennék lepve, ha nem). A csodálkozás után hamar visszakanyarodok a nagyszínpad elé, hogy az első sorból fogadhassam az esti főattrakciót. Az Arénát éppen elfoglaló Mgla máskor kötelező lesz, most viszont nem kockáztatok meg egy késést. A Paradise Lost az első nemzetközi koncertélményem felelősségének súlyát hordozva lépett színpadra 2013-ban, a második találkozás pedig azóta várat magára. Ha csak annyit virítanak, mint anno akkor, itt bizony kordonbontás lesz.
Lett is. Az elkövetkezendő egy órában a banda olyan természetességgel abszolválta az általam támasztott elvárásokat, hogy minden dal után csak tátottam a számat. A nyitó Enchantment határozott halk-hangos váltásai percek alatt magával ragadtak; majd negyedóra elteltével, a Hallowed Land megtapsolásakor már úgy véltem, ezt az élményt lehetetlen tovább fokozni – pedig de.
A játékidő itt sem lett hosszabb, ezért a britek műsora is a klasszikusokra épült, igazságosan szemezgetve a Paradise Lost minden korszakából. Ebben az egy órában viszont nem volt üresjárat: a banda, úgy vezette át rajtunk a tizenkét részes dalcsokrot, mint egy rogyásig pakolt tehervonatot. Feszes tempóban, minimális megszakításokkal zakatoltak át rajtunk az újabb és újabb vagonok, bizonyítva, hogy időszűkében is lehetséges hiányérzetmentes koncertet adni. Az időkeret mellett a színpadot is maximálisan kitöltötték: a ritmusszekció feltűnősködés nélkül, egységesen fellépve foglalta el a rendelkezésre álló tér felét; míg a banda két vezéregyénisége – a szólógitáros Gregor Mackintosh, és az éneklő-hörgő Nick Holmes – bőven kapott helyet a kibontakozásra. Greg játékából buzogott az erő: a vastag nyakú, méretes Flying V-t megfeszülve, könyörtelenül hajtotta az uralma alá, vontatott szólóival pedig minden figyelmet önmagára irányított.
Eközben Nick fekete ingbe öltözve, megnyerően hozta az albumfotókról ismert brit úriember szigorú figuráját, mozdulataiból viszont áradt a rocksztár-karizma. Erőteljes, gyakran ordításba hajló énekhangja nekem mindig jobban tetszett, mint a funeral doomos hörgés, így nem is tudtam annyira rajongani sem az Icon előtti albumokért, sem azon világ a The Plague Within-nel megkezdődött újraélesztéséért, hiába élteti a váltást szinte mindenki. Mégis, cseppnyi törést sem éreztem az újabb daloknál, hiszen tökéletes játékkal, kvázi stúdióminőségű hangosítással lendültek tovább minden dalon. Előkerült a két világot remekül egyesítő No Hope In Sight, egy közönségüvöltetős As I Die, egy gitárnyúzós-fejrázós Embers Fire, meglepetésnek szánva pedig a Depeche-metal korszakból származó Isolate: minden éjszakai séta és vezetés elengedhetetlen tartozéka. A zenitet a The Enemy – Faith Divides Us… – Erased hármas csapása adta: a két fogós dallamú, sodró gótikus gitárvágta közé ejtett, fájdalomban úszó, lassú sirató még nagyobb erővel csapott arcba, mint hat éve, míg előtte-utána törésig rángathattuk volna a kordont és a nyakunkat egyaránt. Ha setlistírást oktatnának valahol, ez a példa holnaptól benne lenne a tantervben. A zárásban nincs meglepetés: a Say Just Words laza darkbulivá fokozza vissza a koncertet, így jókedvűen, nem összetörve búcsúzhatunk a bandától – ezt az ügyes trükköt két éve, Anathemán is megfigyeltem.
Nem tudok nem rajongói véleményt megfogalmazni, mert amivel a Paradise Lost előállt aznap este, arról csak áradozni lehet. Ritka és döbbenetes látvány, amikor egy zenekar ennyire tisztában van saját művészetével, annak hatásával és üzenetével, valamint aktuális közönségével; mely tényezőkhöz hézagmentesen társítja az ehhez járó előadói attitűdöt, konferálást és metakommunikációt – mindezt úgy, hogy cseppet sem érződik rajtuk alkalmazkodási kényszer. A kulcs és a zár tipikus esete ez, a Paradise Lost 32 év rutinnal a háta mögött pedig törhetetlen mesterkulccsá formálódott. A 2013-as koncert immár a múlté, mostantól ez az etalon.
Éjjel egy után szabadultam a gótikus riff-fergetegből, és túl sok opció nem maradt a folytatásra. Aludni ilyenkor még lehetetlen, a magyar nagyszínpadon tevékenykedő Zorall az aktív szén szerepét játssza: megköti a tömeget, hogy a lakodalmas bohóckodás által megviselt gyomrú kisebbség sebesebben iszkolhasson a kissátor óvásába, akármi is szóljék éppen ott. A háttérvászon elárulja, hogy a hatalmas testméretű, hörgő-károgó, extrém külsejű arcok, valamint a mellettük komikus módon eltörpülő billentyűs hölgy mind Christian Epidemic név alatt zenél. A zene még a külcsínnél is extrémebb: black, death és thrash metal elemeit vélem kihallani a hangáradatból, három torokból származó vokál vezetésével. Durva és dallamos, pont ahol kell, kiválóan elszórakoztatnak. Biztos vagyok benne, hogy a fiókomban lapul egy valamikori Hammer-ajándéklemez az ő nevükkel, amiből azóta sem hallottam egy hangot sem, ez a szűk félóra viszont meggyőzni látszik arról, hogy hazaérve változtassak ezen.
Az elalvás nehézkes, a környék összes részeg diskurzusa beszűrődik a sátor falán. Egyedülállóan vendégbarát döntés, hogy a napijegy másnap délig érvényes, így van idő kiadós alvásra, zuhanyra, reggelire, a turnusokban ébredező ismerősöktől való búcsúzásra és a délelőtti tornába, játékokba, filmezésbe való bekapcsolódásra, mielőtt az ember ismét nyakába szedi a fél országot – de ezekről majd jövőre…