Egy hete, március 5-én tartotta idei első koncertjét a Mulató Aztékok, ahová ötödmagukkal érkeztek, hiszen rajtuk kívül még mások is felléptek, szép számmal, sokszínben.
Tinkékkel egyetemben, nekünk is ez volt az első idei koncert-jelenésünk. Ami pedig tovább fokozta az izgatottságunkat, hogy bár az új Dürer Kertet nyáron már megjártuk, a koncertterembe most voltunk először.
Gyakran hozzák fel az új hellyel kapcsolatban, hogy “ez már nem olyan, mint a régi”, illetve azt, hogy mennyire nehéz a kijutás. Előbbit még egy fél éve mi is osztottuk volna, utóbbival pedig úgy voltunk, hogy mivel a közelben lakunk, ezért ez nem probléma. Arra viszont nem gondoltunk, hogy mi van akkor, ha a belvárosban folytatnánk az estét.
Mindenesetre, a Móriczon kezdtük az estét, majd fogtunk egy buszt, ami elvitt a Hengermalom utcához, ahonnan pár perc sétára volt a Dürer. A kissé kihalt, poszt-indusztriális környéken a lehető legjobb igazodási pont volt a zöld neonfelirat, így ha korábban nem jártunk volna erre, akkor is tudtuk volna, hogy itt van valami.
Amikor kikértük az első kört, kicsit olyan érzésünk volt, mintha egy baráti sörözésen lettünk volna, annyira családias közeg gyűlt össze. Ez persze kinek pozitívum, kinek nem, mindenestre az összegyűltek száma igencsak csekély volt a buli első óráiban.
Ez időtájt már hangok szűrődtek a kisteremből, így ahogy begyújtották a kinti brooklyn kályhákat, a zene felé vettük az irányt. Alig pár perc telt el, máris Kebab volt a színpadon, akiről a koncertet megelőzően nem sokat hallottam, viszont nagyon szimpatikus volt, amit letolt. Az idei Kikeltető shortlistjéig is eljutó srác debütalbumát prezentálta, a nullhuszonnégy-et, amelyen volt nem kevés bólogatós trekk is. Reméljük, hogy viszontláthatjuk majd valamikor a színpadon.
A rövidnek tervezett levegőzésünkből végül az lett, hogy Kissbaba szettjének legvégére értünk oda. Az őt követő Young Majré zenéje viszont nem annyira a mi stílusunk, ezért inkább visszatértünk a kavicsosba’, kezünkben az amúgy stílusosra sikerült repoharakkal.
Sikerült ismét elidőzni, ezért Oh Babar utolsó számaira értünk be, ami már sokkal fájóbb veszteség volt az előzőnél. Enyhítő körülmény, hogy április elsején Gege előtt is fel fog lépni, így most be kellett érnünk a Puhával, a 2020-szal és a Millával, amik igencsak jó előjelei voltak az előbb említett, soron következő bulinak.
Rövid átállást követően pedig pHLaTék vették birtokukba a színpadot és a tőlük megszokott módon robbantották fel az addigra felmelegedett mikrofonokat. Végigrobogtunk a szokásosnak mondható repertoáron, érintve a Nem halunk meg-et, a Lenn-t, Zöld kóla-t, Bartók Béla-t és a többit, mígnem megszólaltak a már-már legendássá vált sorok:
“Balzac, de melyik a Balzac?”
Tink Misi pedig ahelyett, hogy mamuszba rontott volna be, levette a cipőt és üdvözölte a családot az addigra megtelt kistermet. Majd a szám vége után a Slow Village tagjai is megjelentek és előadták az Odabent-et, ami végleg megkoronázta a már így is klafa estét. Bizonyítékként, a srácok összefoglalója:
https://fb.watch/bQ07xsGv8n/
Az estével kapcsolatos egyetlen negatívum szorosan összefügg a bevezetőben már taglalt megközelíthetőség témakörével. A buli után ugyanis a belvárost céloztuk meg, csakhogy busz nem igen jött akkorra már, így kénytelenek voltunk ellábbuszozni a 4-6 vonalára.