Idei szezonját nem kisebb névvel kezdte meg a Fekete Zaj csapata, mint a dark wave egyik legismertebb zenekarával, a brit-svájci Lebanon Hanoverrel. Így nem volt kérdéses, hogy március 19-én nekünk is ott a helyünk az Akváriumban.
Bár, az igazat megvallva ez nem teljesen igaz. Nem indult könnyen az ismerkedésünk.
A zenekarral kb. egy éve ismerkedtem meg. Egy barátom mutatta a zenéjüket és nem volt szerelem első hallásra. Majd amikor bejelentette a Fekete Zaj a koncertet, ismét elővettem a digitális korongokat, de továbbra sem volt meg az áttörés. Utolsó próbálkozásként két hete hallgattam meg őket, ekkorra már jobban megmozgatott.
Az akaratlan ellenállás legfőbb oka részben a koncert közben is bebizonyosodott, de erről majd később.
A koncert előtt pár nappal jelentették be az elő”zenekart”, DJ Cuvious személyében és mivel korábban sem mozgattak meg az ilyesfajta tematikus diszkók (mint pl. a Lidocain vagy a Lithium Night), ezért később mentünk le az Akváriumba, ahol 9-re már hatalmas embertömeg gyűlt össze.
Annak ellenére, hogy az emberek nagyrésze a nagyterembe szivárgott, a KisHallnak sem volt szégyelnivalója, a zenekar behangolásakor gyakorlatilag csurig megtelt.
Míg kikértem a söreinket, a duó már az Alien-t játszotta, majd ezt követték kevésbé ismert számok régebbi albumokról, amik amúgy a korábbi turnék alapjait is képezték, így a Die World II, Albatross, Stahlwerk, Northern Lights, majd az elhagyhatatlan közönségkedvenc, a Gallowdance. Viszont, ez még nem jelentette a koncert végét, három dalt még eljátszottak és levonultak a színpadról.
Majd a visszataps után 2 dalt is a legfrissebb, 2015-ös albumról, a Sci-Fi Sky-ról játszottak. Elsőként a The Last Thing-et, majd a Come Kali Come-ot, ami egyben a koncert végét is jelentette.
A koncerttársaimmal ellentétben, nekem pozitív csalódás volt a zenekar. Gyakorlatilag, a koncert közben szerettem meg a Lebanon Hanover zenéjét. Olyannyira, hogy a koncert utáni napokban olykor-olykor még a Gallowdance verzéjét dúdoltam.
Ennek ellenére azért nekem is hagyott kívánnivalót maga után a szombat este. A koncert első percétől az utolsóig valamiféle passzivitást éreztem a közönség és a zenekar között. Ennek egyik jele az emberek folyamatos ki-be járkálása volt, amit az ilyen jellegű koncerteken nem gyakran tapasztalok. Valamint a duó, leginkább az énekesnő egyhangú előadásmódja, ami betudható a dalok montonításának, illetve a művészi átszellemülésnek.
Persze, az ember nem azért megy dark wave koncertre, hogy azt hallgassa, ahogy az előadók Macklemore-t megszégyenítő szónoklatokkal töltik ki a műsoridőt. De szerintem egy minimális interakció, még ha csak a formalitás kedvéért is, de belefért volna. Így a show ezen részét számomra egyértelműen William Maybelline mentette meg, aki így a néha már-már unalmassá váló dalokat egy kicsit felpezsdítette.