Múlt hétvégén ért véget az első Reflektor Fesztivál, amely egy itthon eddig kevésbé ismert oldalát szerette volna megmutatni a fesztiválozásnak. Az Akváriumban tartott 3 napos rendezvény során jobbnál jobb koncerteket hallgathattunk meg, viszont mégsem volt minden fenékig tejfel.
Nagyon megörültem, amikor március környékén először jött velem szembe a Reflektor. Ízléses arculat, izgalmas előadók, különleges helyszín és barátinak mondható ár, de hol itt a hiba? – gondoltam magamban.
Az első hidegzuhany az esemény előtt egy hónappal ért, amikor bejelentették, hogy Fehérdűlő helyett az Akváriumban kerül megrendezésre a Reflektor. Bár nem a szívem csücske az Akva, ezt a békát még úgy, ahogy lenyeltük, de be kell, hogy valjam a last-minutenek tűnő megoldás alternatívájaként jobb szívvel fogadtuk volna például az új Dürert helyszínként.
Végső „tőrdöfés” pedig a fesztivált megelőző napokban történt: az egyik legjobban várt fellépő, a Weval visszamondta koncertjét, amit minimálisan, de kárpótolt, hogy egy külföldi fellépővel, a Darkstar-ral pótoltak.
Szóval összeségében kicsit felemás hangulatban indultunk el a NagyHall felé, ahol már a Seafret játszott (őket még a járvány kitörése előtt láttuk legutóbb). Az akkor tapasztalt túláradó érdeklődésnek nyoma sem volt: két kezünkön meg tudtuk számolni, hogy hányan voltak rajtunk kívül. És bár láthatóan ez a fajta kellemetlenség a srácokat is áthatotta, kifejezetten jót tett a koncertnek a kis közönség.
Ennek teljes ellentetje várt minket a KisHallban, ahol Joel Culpepper ejtette ámultba a közöséget, inge levétele után pedig leginkább a női hallgatókat. Ezen kívül tényleg nagyon jó konertet adott, annak ellenére, hogy egyikünk sem különösebb híve az R&B-nek.
Tovább fokozta a meglepetéseket a Son Lux koncertje. Egyrészt, mert a Nagyhall itt már félig megtelt, másrészt pedig a vérprofi és rendkívül hangulatos előadásért. Eleinte kissé vonakodva viszonyultunk hozzájuk, mivel korábban az Electric Castle nagyszínpadán szépen szólva sem nyűgöztek le minket, de a klubkörnyezet nagyon jól állt az elszállós, kísérletezős zenéjüknek. Számunkra a feszt egyik legjobb élménye volt.
Az ezt követő két nap már kevésbé hagyott maradandó nyomokat, de azért itt is volt minőségi koncertélményünk bőven. A pénteki nap például a Mother’s Cake vitte nálunk pálmát. Volt benne zúzás, pszichedélia, elszállás és minden, ami kell. Ezt követően a Squid és Oscar Jerome közt ingáztunk, bár inkább utóbbi bírt minket maradásra.
Érdeklődéssel fogadtuk a hazánkban első alkalommal koncertező Temples-t és bár a zenéjükkel tudtunk rezonálni, a koncert sokkal inkább illeszkedett volna szabadtérre, mintsem a négy fal közé.
Az utolsó napunkat viszonylag későn kezdtük a Porridge Radio koncertjén, majd középtájt ismét a KisHallba vezetett utunk, ahol már Moses Boyd és zenekara játszott. Az angol jazzdobos Whiplash-szerű szólói legalább annyira élvezetesek voltak, mint amikor zenésztársaival kiegészülve muzsikált.
A koncert végére már trópusi hangulat uralkodott el a nagyteremben Nightmares On Wax közreműködésével, aki a dj pulton hűtőtt pezsgővel várta volna, hogy többen perdüljenek táncra. Hasonlóan érezhetett a Darkstar is, akik bármennyire is játszottak tánczenét, a közönség csak nem akart gyűlni. Néhány brit bulizó volt csupán, akik próbáltak a szett hangulatán dobni, ám mi ekkorra már elindultunk hazafelé.
Azok számára, akik a szokásos értelmebe vett fesztiválozásra és hangulatra számítottak, valószínű, hogy kevésbé élvezték ezt a három napot, mint azok, akiket a zene szeretete vezérelt.
Érezhtő volt, hogy a szervezők kiemelt igénnyel és gondosan összeválogatott előadókat hívtak el, így bátran kimerem jelenteni, hogy nem volt olyan olyan koncert a fesztiválon, amire azt mondtam volna, hogy „rossz”, sőt, épp ellenkezőleg!
Nekem, aki nem ismertem töviről-hegyire a fellépőket, a Reflektor kicsit olyan élmény volt, mint a Spotify Discover funkciója.
Bár nagyjából megvolt a fesztivál vezérfonala (leginkább a rock és jazz), az erre fogékony hallgatóság könnyen megtalálta a számítását ennek mellékágain, ami végül egy háromnapos zenei felfedezésben öltött testet.
Talán itt éreztük igazán, hogy bár a koncertélményt nagyrészt a zene befolyásolja, de a teljessé tételhez elengedhetetlen az is, hogy hová érkezünk meg és nekünk az volt az érzésünk, hogy az Akvárium bulis hangulata nem igazán illeszkedett az amúgy zenei elmélyülést célul kitűző Reflektor arculatához.
Ezzel szemben, a helyszínválasztás – bármennyire is kényszerszülte – nem igazán illeszkedett a feszt szellemiségéhez. Bár „undergroundsága” szó szerinti volt, hiszen a Deák tér alatt voltunk, de a főváros egyik leglátogatottab pontja egyedül a megközelíthetőség miatt volt kedvező.
A hirtelen jött változásokra mindig reagált a fesztivál. Amikor bajba került a helyszín, máris újjal jelentkeztek, a lemondott fellépőt pedig ugyancsak külföldi act-tal pótolták azonnal. Összeségében reméljük, hogy még jövőre is lesz Reflektor és a gondolatisághoz méltó helyszínnel gazdagodik.