Június első fele a Primavera Soundtól volt hangos. Bár a koncertzaj nagyrészt Barcelonából szűrődött, a fesztivál portói kiadása is szép számmal vonzotta az érdeklődőket, így többek között minket is.
Nem titok, hogy már viszonylag régóta szemeztünk a fesztiválcsaláddal, viszont az Ibériai-félsziget csendesebb része idén jobban vonzott minket, így a 2 hetes barcelonai bulidömping helyett inkább Porto felé vettük az irányt.
A városba való érkezésünk egybeesett a fesztivál első napjával, viszont még így sem késtünk le sok mindenről, mivel a fesztivál nagyjából 5-kor nyitott mind a három nap. Ennek ellenére a DIIV koncertjéről pont sikerült lecsúsznunk, viszont ez kicsit sem szegte kedvünket, hiszen bőven volt aznap még mit nézni/hallgatni.
Például, Nick Cave-t és a Bad Seeds-t, akiket a fesztivál gyors feltérképezése után hallgattunk egy ideig, egészen pontosan a black midi koncertjének kezdetéig. Az ott tapasztalt „élőzene varázsa”, a fesztivál egyik legemlékezetesebb koncertélményét okozta.
Bár a Spotify nem adta úgy át a rock, punk és a jazz kísérleti fúzióját, a színpadnál már én is ott voltam az első sorban pogózó britekkel – igaz, csak lélekben.
23:30 körül a Cupra Stage felé mozgolódtunk (kicsit ímmel-ámmal), ahol a Cigarettes After Sex-nek volt jelenése. Bár nincs ellenemre a zenéjük, fejben mégis egyfajta átkötő zenekarként könyveltem el őket, semmint önálló act, akiknek az ismertebb balladáikon kívül (mint az Apocalypse és a Nothing Gonna Hurt You) kívül kicsit összefolyós a diszkográfia.
Egy ideig elhallgattuk a szomorkás dallamokat, majd az egyik népáradatra rákapcsolódva a nagyszínpad előterébe indultunk meg, hogy a Pukkelpop után megnézzük, miben változott a Tame Impala műsora.
Elég hamar ráébredtünk, hogy ez nem ugyanaz a zenekar, akit 2019-ben láttunk. Videóbejátszós kezdés, a gigantikus színpadi elem, közvetlenebb Kevin Parker, no meg a 2 évvel ezelett megjelent The Slow Rush dalai, melynek két legnépszerűbb trackjével csaptak a húrok a közé (One More Year és a Borderline). A Lonerism és az előbb említett albumok zenéi közti cikázást az óriás csészealj formájú tárgy villódzása és a Let It Happen törte meg, ami azért még mindig nagyon jól szól élőben (is).
A második napunk kevésbé alakult rohanósan, így volt időnk felfedezni a fesztivál helyszínéül szolgáló Parque da Cidade előtt elterülő óceánpartot, ami a szó legszorosabb értelmében is csodálatos volt.
Fél nyolc magasságában léptünk be a fesztiválra és célirányosan a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol nem sokkal később már a Slowdive kezdett bele egy Brian Eno-coverrel, majd a Slomo-val.
A koncertre jellemző volt a Souvlaki és Slowdive album számainak váltakozása, a folyamatos reverb, több perces (olykor torz) gitárszólók, a zenekar tagjainak mutogatása a technikusoknak, a hangosítók borzalmas munkája és ennek tetejében egy lány mellettünk, aki az egyórás játékidőt azzal töltötte ki, hogy magát fotózta és barátnője segítségével kockáról-kockára elemezték az elkészült képeket.
Igen, sajnos nem marad életem koncertélménye, bármennyire is volt meghatározó szerepe a Slowdivenak abban, hogy kimentünk Portoba. Mindenesetre, az olyan apró élmények, mint a naplementébe áztatott Sugar For The Pill, emlékezetessé tették a koncertet.
A koncert vége felé már King Krule hangolt a Cupránál, ezért követtük a hangokat. És milyen jól tettük! A fiatal srác fellépését brit társai az első sorban bulizták végig, míg mi a tömeg végéről a helyiek beszélgetéseit voltunk kénytelenek hallgatni, ami többnyire azért nem harsogta túl Krule zenéjét. Többségük már 10-10:30 magasságában a nagyszínpad irányába indult meg – ez a két jelenség amúgy végig jellemző volt.
Beck nem túlságosan mozgatta meg a fantáziánkat, ezért az első három szám után továbbálltunk a Binance stage felé, ahol a Rolling Blackouts Coastal Fever próbált meg nyári tenger/óceánparti vibeokat varázsolni a fákkal körülvett erdős színpadnál este 11 magasságában. Bármennyire is hangzik furcsán, ez sikerült!
A fesztivál utolsó napjára duzzadt meg igazán az embersereg, ami kétségtelenül a szombati nap és a Gorillaz számlájára írható. Elsőként Dinosaur Jr. koncertjébe hallgattunk bele, akiknek felszereléseit sikeresen elkeverték a reptéren, így kénytelenek voltak kölcsön hangszerekkel játszani. Lehet, hogy ez volt hatással a zenekar játékára, de mi kicsit laposnak éreztük a számokat, ezért egy kis szusszanást követően Little Simz koncertjét hallgattuk, ahol a zenekaron kívül, Sibi földijei is kitettek magukért (igen, ő is brit). A zenekar jól játszott, az ének és a flow is rendben volt, valamint a koncert is jól volt felépítve. Utóbbit az utolsó két szám okozta ováció igazolta, melyek a Venom és a Woman voltak.
Visszatértünk a nagyszínpadhoz, ahol az Interpolnak volt jelenése és bár rögtön az egyik legismertebb számukkal kezdtek, Dinosaur Jr.-hoz hasonló vérszegénység itt is érezhető volt, ezért inkább “felfedeztük” a fesztivál elektronikus zenei kínálatát. Nemhiába az idézőjel, ugyanis (spoiler) nem igazán volt ilyen. A fesztivál első napján belengették, hogy
lesz egy Boiler Room-sátor, ami azért nagyobb dolog annál, hogy csak úgy mellékesen megemlítsék.
Amikor aztán odaértünk, kicsit értelmet nyert, hogy miért nem övezte akkora felhajtás a “színpadot/sátrat”. Ismét indokolt a macskaköröm használata, ugyanis az egész egy jó 6×6 méteren terült el. Az meg márcsak ízlés kérdése, hogy miért a reaggeton-dallamok uralkodtak a jellemzően technoban utazó Boiler Room-sárorban.
Elektronikus kalandozásunk következő megállója a Cupra Stagenél volt, ahol Grimes ( alias Mrs. Elon Musk és X Æ A-Xii Musk édesanyja ) djzett. A buli eleje teljesen okés volt. A többek közt techno és progressive house zenéket, futurisztikus és anime-s vizuálok váltották, majd a buli közepe fele elkezdte keverni a zenéket, ami inkább a távozásra buzdított bennünket.
Fél órával a Gorillaz kezdése előtt nemcsak a kűzdőtér, de már a domboldal is dugig volt, így egy viszonylag okés helyről vártuk Damon Albarnék eljövetelét. Alighogy elkezdődött a második dal, a frontembert már a biztonságiak fogták hátulról a korndonnál (ottlétünkkor ez még legalább 3x ismétlődött meg).
A trackek vegyesen követték egymást: volt a legújabb albumról, a Robert Smith-szel fémjelzett Strange Timez, majd még egy közreműködés, ezúttal már az előadó, Beck jelenleteben. Felszólalt a legendás 19-2000, az egyik favoritom, a Rhinestone Eye és az ugyancsak közismert On Melancholy Hill.
Az óra közel 2-t ütött és bár maradtunk volna, tovább kellett állnunk a Binance stagere, ahol a Primavera egyik legizgalmasabb fellépője volt beütemezve, név szerint Earl Sweatshirt, aki a váratlanul élvezetes warm-up szettet követően a fesztivál egyik legjobb koncertélményét szállította. Az amerikai rapper az elején kissé elérzékenyülve, majd (kevésébé meglepő módon) végig halál lazán hozta le az egyórás bulit. A hip-hop kedvelőinek erősen ajánlatos előadó.
Aznapra még volt betervezve egy előadó, ám mint sok minden más, ez sem úgy alakult, ahogy terveztük.. Ugyanis, Jay Orbison és a fesztivál többi techno nevei is a Bits épületében voltak megtartva, ami már odaérkeztünkkor is teltházas volt, így inkább a távozás mellet döntöttünk.
Miközben készülődtünk a fesztiválra, erősen gondolkodtunk, hogy a portói vagy a barcelonai Primaverára menjünk. Előbbire az esti záport és a családias hangulatot írták gyakran, míg a spanyol kiadásra inkább a hajnalig tartó veretés a jellemző. Végül a helyszín döntött és az esőn kívül majdnem minden beigazolódott.
A fesztivál területe amúgy nem mondható túlságosan nagynak, ezért eleinte kicsit tartottunk attól, hogy ennek következtében feltorlódik az öt színpad és egymásba folynak a dalok. Ezt viszont úgy oldották meg, hogy különböző sávokba rakták a közel eső színpadok előadóit, így tényleg nem volt érzékelhető ezek közelsége.
A fás, füves városi park, melytől alig pár percre volt a sziklás-homokos óceánpart olyannyira magával ragadott bennünket, hogy ottlétünkkor több időt töltöttünk a Parque da Cidade területén, mint Porto belvárosában. Ez az idilli környezet a fesztiválozókra is átragadt, akik között voltak fiatalok, idősek, kisgyerekek, felnőttek, így valóban a családias hangulat dominált a 3 nap alatt, mintsem a kemény bulizás és ez bizony a zenei kínálaton is éreztette hatását.
Bár jobban kedvelem a vegyes zenei felhozatallal bíró fesztiválokat, nem volt zavaró a gitárzene uralma. (Azért azt bevallom őszintén, hogy az utolsó nap hiphop-felüdülésére szükségünk volt.) Ugyanúgy, ahogy több elektronikus zenei előadóra is szükség lett volna.
Mindezek ellenére, nem volt miért szégyenkeznie a NOS Primavera Soundnak zenei téren, hiszen a nagyobb neveket azért sikerült elhozni a barcelonai lineupból.
Ugyanez elmondható a gasztronómiai kínálatról. A szokásos fesztiválfalatokon túl is lehetett ínyencségeket találni, jellemzően 5 és 10 euró között. Nem úgy a sör! Portugália legnépszerűbb lakossági söre, a Super Bock, a Primaverán is megvetette a lábát (repohárban természetesen). Az alsó polcos jegyeket idéző lötty 2.5 decije 2.5 eurót, míg a korsó a dupláját kóstálta.
Kevésbé kapcsolódik a fesztiválhoz, viszont nagyon fontos tudni, hogy Porto tömegközlekedése nagyon sok bosszúságot tud okozni. Félórás késések, ritkás járatok, nuku tájékoztatás és a közvetlen járatok hiánya. Az első nap például több tízezer fesztiválozó várta, hogy éjszaka haza juthasson, erre válaszul pedig egy busz jött tízpercenként és mire az utolsó ember is sorra került szó szerint felkelt a nap. Arról nem is beszélve, hogy ez a járat csupán a belvárosig vitt, az onnan való átszállás a külső kerületekbe pedig további egy órás várakozást igényel.
A NOS Primavera Soundot úgy tudnám megfogni, hogy sokkal inkább szólt a találkozásokról és a zenei élményekről, mintsem a már közhelyessé vált „fesztivál-érzésről”.
Összességében azt tudom mondani, hogy mint nyaralással kiegészített program perfekt volt, viszont ha kifehezetten a bulizásra megyünk, lehet érdemesebb Spanyolország felé venni az irányt.
Fotók: Csiha Dóra