Hihetetlen, de nem: Woven Hand + Muzsikás a Szigeten

Tegnap a Szigeten végre sikerült berúgnom, ittam fényt is, érdekes emberekkel találkoztam, meg még ilyesmi, csupa hihetetlen dolog. Mind közül a leghihetetlenebb, hogy minden előzetes tapasztalat, elvárás és egyebek ellenére a Woven Hand és a Muzsikás közös műsora nem volt jó a Világzenei színpadon. Sajnos be kell vallani, még nekem is, és ez fáj.

Tizenöt éve járok Szigetre, summáztam a HÉV-ről leszállásnál, és még soha, egyetlenegyszer sem tudtam berúgni itt. Komolyan. Ihattam bármit, csak sört, csak dobozost, mindegy: hajnalban mindig úgy mentem haza, hogy tényleg leginkább a zenéktől voltam szétszállva, nem az alkoholtól. Úgyhogy erre számítottam most is, azzal együtt, hogy egyik legkedvencebb koncertzenekarom, a Woven Hand majd biztos úgy megzúz a Muzsikással közösen és az új lemez anyagával, hogy öröm lesz nézni, berúgni már nem is kell. Na jó, na jó, negyed hétkor játszanak a Világzenén, it’s fucking daylight, ahogy Nick Cave mondaná (akit szintén szoktak David Eugene Edwards csapatához kapcsolni), és az Editors már eleve egy kis csalódás volt, de akkor is. A Woven Hand engem még sosem ábrándított ki: mikor először láttam őket pont itt, a Sziget Világzenén 2005-ben, talán a Consider the Birds lemezzel, tényleg elképesztett, mit csinálnak élőben a lemezek gyönyörű, kidolgozott, ám teljes egészében csendes-akusztikus dalaival. Edwards gitárja elment volna a 16 Horsepowerben is, és nem is volt mellette basszusgitár, a mélyeket egy jelentősen lejjebb hangolt másik gitár tette oda, amin olyan be- és meghúzások jöttek egymás után, hogy a fucking daylightban is a jéghideg kéz szaladgált a hátamon. És akkor még hátra volt Nick Cave a Nagyszínpadon.

Több oka is lehet, hogy miért nem ez történt most is. Amire azt gondoltuk, eléggé el nem ítélhető módon, hogy tényleg közös műsor lesz a népzenében szintén legendás Muzsikással, az igazából két egybetolt, de egymástól jól és élesen elváló koncert lett, és ezért egyik sem működött. A vonósokat, a népzenét nem „tették bele” a rakenrollba: két-három számonként Edwardsék megálltak, Pascal Humbert letette a basszusgitárt, és figyelt, a Muzsikás meg játszott 10 perc táncházat. Aztán vissza a gitár, két szám, és újra táncház. Lehetne még így is feszültséget, ívet építeni, de nem tették. A Woven Hand egyik legnagyobb erőssége, a dalok és a teljes műsor folyamatos, agybaverő intenzitása egyszerűen eltűnt. Hiába a Ten Stones lemez döngölős számai, hiába Edwards még mindig elképesztően szuggesztív éneke, Humbert basszushangjai. Az energia elveszett, eltűnt; és még „Not One Stone” sem volt. Nem, nem az volt a baj, hogy már be voltam rúgva.

Még egy ok egyébként, hogy ez a zene elsősorban viszonylag kicsi belső terekben üt igazán nagyot, és egy szabadtéri, bazi nagy színpadon kicsit furcsán is néz ki. Csakhogy ez a 4 évvel ezelőtti tapasztalat szerint egyáltalán nem kizáró ok; lehet, hogy a feszültségépítés, hangszerelés, effektezés tényleg nem tud ugyanúgy menni, de Edwards már bebizonyította, hogy igenis be tudja indítani fucking daylightban, két zenésszel is. Már csak ezért is volt csalódás most: mert ha már nem hozták Peter van Laerhoven gitárost, aki a teljesen elborult második gitárszólamokat szokta csinálni, effektekkel szétküldve, olyan hangfalakat építve fel, amire szinte fel lehetne mászni – hát akkor nagyon bele lehetett volna ebbe tenni egy brácsát-hegedűt a helyére. A Woven Hand különben is számtalan különböző hangszerelésben játssza ugyanazokat a számokat, nem tellett volna sokba megint változtatni kicsit, nem koncertakoncertben alapon felvezetni a Muzsikást, hanem valóban integrálni, valóban közösen játszani.

Igazából nem akarok spekulálni, pláne megmondani Edwardsnak, mit és hogy kellett volna. Távol álljon tőlem az is, hogy most egyszer és mindenkorra csalódjak a Woven Handben: ezentúl is meg fogom nézni őket mindenhol, ahol csak tudom. Nemes egyszerűséggel csak annyi van, hogy ez most nem volt jó. És még a napszemüvegem is elveszett.