A The Kolin az egyik leggyorsabban legmagasabbra felfutott magyar zenekar az utóbbi időben, ennek megfelelően is kommunikálnak és tesznek magukra és másokra megjegyzéseket. Ezeken persze lehet vitatkozni (azt mondani pl., hogy ők maguk is egyféle retróvonalat képviselnek, csak épp nem a ‘balkánpop’-ét), az viszont tagadhatatlan, hogy élőben teljesen gördülékeny, lendületes és vicces zenekar.
Kezdetnek a színpadképük is ütős: bal szélen Macbook, középen a David Bowie-nak öltözött Linczényi Márk egy mikrofonokból és billentyűkből épített Lollipop Factory mögött, jobb szélen pedig a pálcikaember gitáros egy Telecasterrel. Biztos akad, aki a lineup alapján hiányolja mondjuk a basszusgitárost, bennem viszont egyáltalán nem hagyott pótolhatatlan űrt. Sokkal inkább eleve az iróniát mutatta, azt, hogy ebben a hibrid produkcióban igazából egyszerre a ‘régimódi’, hangszeres zene, meg az ‘újmódi’ elektronikus dolgok fognak keveredni, tudatosan is és szándékosan is úgy, hogy erre külön rámutatunk. És a The Kolin (a névelő nyilván a jelentés része) aztán az egy órás műsor ideje alatt tökéletesen meg is erősítette ezeket a várakozásaimat.
Leginkább azért, mert a David Bowie vs. gitározó pálcikaember tökéletesen mozgatták a jelzett két végletet. Ez egy hatalmas poén, ami pont ilyen minőségében (és szinte hihetetlen módon, tennék hozzá egyesek nyilván) működik jól mint zene. Igaz, hogy van, amikor én is hiányoltam még egy kis gitárt. Igaz, hogy akadt néhány elrontott váltás. De mint minden jó koncerten, nem azt várjuk, hogy minden teljesen hibátlan legyen: sokkal inkább azt, hogy összeálljon és szórakoztasson. Ha mindezt meg tudja tenni úgy is, hogy időnként kiszól egy kicsit, mondjuk a ‘Bronco’-nál, már rögtön az elején, hogy a popzenébe több Joy Division kéne, akkor erőteljesebb lehetne — nos, akkor annál jobb. Ha közben rá tud játszani a nyilvánvalóan eltúlzott, parodisztikus bulvárelemekre (erre mutat a David Bowie-szerelés meg a sárga Rambo-fejpánt is, meg a rettenetesen színpadias-metroszexuális pózok, azon felül, hogy ezek még kulturális-zenei kapcsolatokat is felvillantanak közben), akkor még jobb. ‘Ismeritek ezt a számot?’, kérdezte Márk valahol a közepén; a közönség általa valamilyennek (mondjuk kevésnek?) ítélt reakciójára pedig folytatta: ‘lófaszt ismeritek’. A nagy tanulság nekem az, hogy a The Kolin olyasfajta zene, ahol nem is kell nagyon ismerni a számokat ahhoz, hogy jól szórakozzon az ember.
A bulvárvonal akkor csúcsosodott ki egyébként, amikor egy önként vállalkozó lány felmehetett a színpadra Márkkal csókolózni, amibe lábfétis vonalon a pálcikagitáros is bekapcsolódott. Ez meg a többi fájóan túlzó, stilizált effekt (neonfények, füst, eszméletlen túldramatizált beállások) csak további lendületet dobtak a bulira. Ha még hozzávesszük a Bowie és Prince között mozgó váltásokat az énekben, a Telecaster jellegzetes hangját meg a gitár a közepén-végén már valóban határozott megoldásait, a direkt nagyon hülye szintihangokat, az első sorban magukat kellető kiscsajokat, valami összpopzenei egyveleg alakul itt ki zenében és képben is. „Nem akartok CD-t venni? vegyetek CD-t, itt áll egy nagy kék busz, abba lehet hozni a pénzt. Ugye ti is szeretitek a pénzt, mert én kurvára szeretem.” A The Kolin úgy valósítja meg a pofátlan, kommersz popzenét, hogy az még szórakoztató is, nem tetszeleg a hitelesség hülye pózaiban, hanem kikerüli őket, és (ezért is jut David Bowie az ember eszébe) úgy lesz stár, hogy előbb úgy tesz, mintha az lenne – és végül tényleg az lesz.