Az Afterben megfordultam már korábban koncertügyileg. Igaz, akkor még Marco Polo Clubnak hívták, de ez a lényegen csöppet sem változtat. Szerda este három kellemes előadásnak voltam részese, a fellépőkön kívül pedig újfent találkoztam a sztóner közösséggel.
Amely persze lehet, hogy lényegesen több fejet számlál, de valljuk be: az idei ősz kínálatát nehéz idővel és energiával bírni. Ráadásként párhuzamban a Nyár utcai koncertekkel más helyszíneken is a bőség zavarával találkozhatott a nagyérdemű.
A helyszín kinézetre semmit sem változott, a pult a bejárattól két lépésre, bőrfotelek és asztalok a folyosón, a terem és a deszkák sem lett nagyobbak. Gyors terepszemle után sörtesztelésre indultam a pulthoz, amikor befutott zsenya. A tesztet így kettesben végeztük el, a sör kiállta ízlelőbimbóink próbáját.
Kicsit magunkba feledkezve beszélgettünk a söntés közelében, ahol a fő vonzerőt voltaképp a csaposlányok jelentették, ugyanis az utóbbi időszak legszemrevalóbb és legkedvesebb hölgyeivel találkoztunk. Kis idő múlva az úri közönség egyre jelentősebb létszámban kezdte magát képviseltetni a pincehelyiségben és a teremből zene hallatszott ki. Betámadtunk.
Elsőként a Vostok Room nem tisztán sivatagi rockot játszott, nótáik bőven elhajlottak a sztónernél technikásabb társstílusok irányába is. Erősen, lendületesen szóltak, sokszor el is kapott a gépszíj egy kis fejrázásra. Játékuk alatt nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint instrumentális kompozícióik még ütősebb és harapósabb lennének, ha a jelenlegi trióforma helyett egy ritmusgitárral megtámogatva lépnének fel. Egyébként nagyon rendben volt a produkció (és igen, a bőrök mögött Gazsi a Stereochristból lehet ismerős).
A Sunday Fury előtt folyadék-utánpótlásért indultunk, közben előkerültek és megérkeztek a hiányzó pajtások, rolo a sógorával és bruce, így ürítettük poharainkat, aztán bekevergőztünk a második körre. Ekkor már viszonylag sokan voltak a parketten, a váci négyes pedig nem teketóriázott, csak zúzott keményen az arcunkba. A második tétel után beugrott, hogy tavaly megvettem első, First címet viselő lemezüket, azaz noha először hallom őket élőben, nem is ismeretlenek előttem. A fúriák produkciója erősen metálba hajlott, délies-panterás ízeket és hangulatokat kaptunk tőlük dögivel, hozzá csipetnyi hc-dühöt. Alaposan belakták a négy fő számára éppen csak elégséges méretű színpadot és Vostokékhoz hasonlóan rajtuk is látszott a zenélés öröme. Bólogattam, mint kaktusz a sivatagi viharban, aztán egyszer csak vége lett.
Harmadikként a Zippo következett. Ha a két előzenekarra nem lehetett panasz, akkor az olaszok voltak a non plus ultra. Egy dolog ugyanis a pontos játék, a jól megírt nóták és a fület gyönyörködtető hangzás. Az öt talján azonban vitán túl és rajongáson innen úgy játszott, ahogy a legnagyobbak szoktak. Mondanám, hogy minőségi sztóner zenét toltak az arcunkba, de az túlságosan leegyszerűsítené a produkciójukat. Olyan nótákat hallottunk tőlük, amelyek méltóak a klasszis címre, ugyanis a sivatagi fíling csak egy – ám igen hangsúlyos – összetevője szerzeményeiknek. Mert van bennük egy olyasféle extra, amit talán legjobban ihletett dögnek tudnék nevezni.
Nem akarom ragozni, mert elfogultnak tűnhetek, de a közepe táján az jutott eszembe, hogy a Kyuss bulijai lehettek hasonlók: egyszerre gyomron csapón energikusak és felemelően katartikusak. A Zippo felrakta nem csak az este, de a műfaj általam tapasztalt koncertjeinek az i-jére is a pontot, méghozzá a Dave énekes druszájával, Makó Dáviddal, a Stereochrist énekesével közösen előadott The Elephant Mach című dallal első lemezükről, az Ode to Maximum-ról.
Nem néztem az órámat, ezért nem is tudom, mikor ért véget a Zippo fellépése, de az est hátralévő részében az élménytől felajzottan beszélgetett tovább társaságunk. Az időközben ötösfogattá bővült kompánia az éjszakába alaposan belehasítva még jó ideig ellötyögött Sludgemonster és Asthring aftermjúzikjára.
überfasza volt!
csak jót hallani róluk 🙂
felkeltette az érdeklődésemet