Kedden este a Stefánián az emberek majdnem egybefüggő sorokban haladtak a Sportaréna felé, ami előrevetítette, hogy a Coldplay nem kongó terem előtt fog koncertet adni. Az Arénába bejutás könnyen, üres ruhatár találása pedig némi nehézségek árán bár, de összejött. A kabátolás miatt lemaradtam az előzenekari poszton teljesítő Albert Hammond Jr.-ról.
Utóbbi tényben persze közrehatott az is, hogy nyolc óra előtt pár perccel az összes büfé előtt óriási tömeg kívánta fogyasztási igényeit kielégíteni, ami az átmenő forgalmat hol lelassította, hol pedig meg-megakasztotta. Ekkor már biztosra vettem, hogy teltházat fognak látni az Aréna falai, de azért kellemes kilátással bíró állóhelyet találtam. A deszkákat takaró, áttetsző fátyol mögött néha mozgás támadt, amire a rajongók minden egyes rezdüléskor tapssal reagáltak.
Körülbelül kilenc óra tíz perckor lépett színre a zenekar. A Kék Duna Keringőt követően a Life in Technicolor közönségmozgató hangjai indítottak. Közben felhúzták a függönyt és a Violet Hill-lel folytatták. Meglepetésemre a The Clocks ugráltatta tovább a küzdőteret, amit a hangulatához jól illeszkedő lézerjáték tett letaglózóvá. Jóval későbbre vártam, de remek alapozásnak bizonyult. A szó szerint felvillanyozó kezdés után Chris Martin pár angol és magyar szóval köszöntött bennünket, mi pedig egy emberként örültünk a figyelmességnek. A négyes megalakulása óta szimpatikus számomra, még akkor is, ha legfőbb kritikaként velük kapcsolatban banálisnak aposztrofált szövegeiket, illetve énekesük fura ugrándozását szokták emlegetni. Szerintem mindezek – még ha igazak is – eltörpülnek amellett, hogy eddig mindegyik hangzóanyagukra sorozatban olyan dalokat tudtak írni, melyeket hallgatva nem bánja az ember, hogy azok fülbemászóak, sőt, meghatóak is. Soha rosszabb gitáros popzenét!
Leendő és már örökklasszisok vonultak a slágerparádé útján: az In My Place, a Speed of Sound, a Cemeteries of London, illetve a Chinese Sleep Chant, majd a Douglas Adams ihlette 42 és kedvencemet az X&Y albumról, a nyugisan induló és katartikusba átcsapó Fix You, majd az új lemez Strawberry Swingje. Chris közben előreszaladt a két oldalon lévő kis „hidakra”, először meghökkenést, majd örömteli kiáltásokat fakasztva ezzel. Az azért feltűnt, hogy a régebbi szerzemények falzettba átcsapó témáit nem mindig sikerült kierőltetnie, de ez az össznegatívum, amit fel tudok hozni. A „milyen szenvedő képpel kornyikál” és ehhez hasonló, sokadik kifogás komolytalan – ilyen feje van, ha énekel, kész. Egyébként azt hiszem, pont jókor léptek fel nálunk. A tízéves banda összeszokottan, pontosan, sok energiával és mondhatni vidáman muzsikált; a klubbulikon már jóval túl, de a stadionok dinoszauruszaivá váláson még jóval innen.
A következő részben mind a négyen előrevonultak a szemből jobb saroknál lévő kifutóra és ott összezsúfolódva nyomták el a God Put a Smile Upon Your Face és a Talk hol technós-funkos, hol pedig már-már krautrockba hajló egyvelegét. Utána még itt, de már egy szál zongorával egyedül énekelte el a frontember a The Hardest Part-ot, majd csatlakozott a többiekhez és a közönség-énekeltetőként kiválóan működő Viva La Vida és a Lost kerültek sorra. Az ámulatnak sem volt vége, hiszen a két, egyébként is érzelmekkel telített szám alatt ezernyi színes papírpillangó ömlött ránk felülről. A küzdőtér és a lelátó népe egy emberként táncolt és pattogott, mindenki a levegőben szálldosó lepkékre vadászott.
Hetven perc és eltűntek. Azt hittem, vége, talán lesz még két-három rájátszás és mehetünk is haza. Ezzel szemben egyszer csak dobogás hallatszott a hátam mögött, az együttes pedig megjelent két szektor közt a magasban. Ott vezették elő akusztikusan a The Scientistet, aztán Will Champion dobos előadásában a Death Will Never Conquer című kis szösszenetet. A sokadik megdöbbenést nem mellesleg az okozta, hogy Martin mellett ő a másik tag, aki a vállán viszi a produkciót, besegít a vokálokba és dobjátéka teremti meg a zenéhez szükséges alapokat. Ezzel nem kissebbíteni akarom a maradék két tagot, Guy Berryman basszert és Jonny Buckland gitárost, mert ők is profin helytálltak a posztjukon, de túl sok emlékképem nincs kettejükről.
Aztán ahogy jöttek, el is vonultak, miközben a Viva La Vida remixe szólt a hangfalakból. Nagyon reméltem, hogy nem fejezik be elköszönés nélkül. Sorjáztak is a ráadások, a Politik, a Lovers in Japan, majd a Death and All His Friends. Elbúcsúztak, meghajoltak, a fények elsötétültek, mi pedig tapsoltunk, üvöltöztünk és nem akartuk, hogy véget érjen a csoda. Pár perc telt el így különösebb reakciók nélkül, majd hirtelen sárgán kezdett el világítani minden és átöltözve tértek vissza a végig áhított Yellow-val. Itt rövidre is lehetett volna zárni a fellépést, de végső levezetésként a The Escapist hangjai búcsúztattak.
Végeredményben egy nagyszerű élménynek voltam részese. A Coldplay mintegy száz perces koncertje hajszálra pontosan azt hozta, amire számítottam tőle: remekül eljátszott, nagyszerű nótákat, szájtátást eredményező technikát és showelemeket (a színpad és a nézőtér fölé kifüggesztett, az elején óriáslufiknak hitt, ám idővel vagy gömb alakú vetítőként működő, vagy pedig „csak” színüket változtató izéket nem is említettem még), családiasan közvetlen hangnemet és sok-sok jókedvet. Nem az első – és reményeim szerint nem is az utolsó – alkalom, amire azt mondom idén: ezt kár lett volna kihagyni!