Viva La Vida, itt járt a Coldplay

Gondoltad volna, hogy ennyi különböző stílusú és korosztályú emberhez eljut a Coldplay zenéje? Pedig már hiszed, ha láttad (volna). A britként flangáló, csőszárút hordó tinédzsertől kezdve a pocakos-pároson át a konszolidált negyvenes üzletemberig mindenki összegyűlt az Arénában, hogy élőben láthassa napjaink egyik legfelkapottabb alternatív(?) rock együttesét.

A jegyen feltüntetett kezdéskor a legtöbben még az Aréna parkjában iddogáltak, vagy éppen utolsó staubjukat elpöppintve sorban álltak, hogy bejussanak a gigantikusba. Ruhatár balra, büfé jobbra. A kínálat kecsegtető, autóval lévén viszont kávéra és gyümölcslére vetemedtünk, majd valami ismeretlen dallam felcsendült, hát bekukkantottunk. A lagymatag kezdést Albert Hammond Jr. biztosította, ami semmi esetre sem hangolt rá az elkövetkezendő pár órára – de ez általában így szokott lenni az elő- élőzenekarokkal. Itt már nem nekik szólt a taps, a behatárolhatatlan stílusú dalok csak úgy cikáztak a nagy térben. Lassanként mi is lecsorogtunk, hogy küzdjünk, de mindinkább csak fesztiválosan helyet foglaltunk – ez ekkor még volt bőven.

És eltelt egy óra, meg egy kevés, negyed tíz, felcsendült a Life in technicolor, sejtelmes fények, függöny, sikongatás, a pocakos pár is tombolt már mellettünk, majd átcsaptunk a Violet Hill lejtőire, hol már láthatóvá vált a lilába burkolt négy alak, elkezdődött a koncert. Az impozáns kezdés élményét az ismert számok dömpingje tartotta életben, mindenki torkaszakadtából énekelte a refrént, a fanatikusok meg (az) elsősorban. A tömeg hullámzott a dallamokra, mint a marionett bábuk, úgy lettünk mozgatva, mégis élvezetesen. Chris Martin beugrálta – táncolta – énekelte a színpadot és a két nyúlványt is, amit a távolabb ülők és állók két kivetítőn, illetve az időnként leengedett hatalmas ballonokon láthattak. Az első ismertebb számokkal annyira felhúzták a közönséget, hogy aztán a később csepegtetett, akár a legújabb cd birtokában még nem lévők is jóízűen sodródtak a dallamokkal, egy-egy refrént elkapva beilleszkedtek. És akkor a kilencvenvalahanyadik percben történt valami…

A banda leköszönt a színpadról, majd kérdőn néztünk egymásra, hogy ennyi lenne, se puszi, se pá, leléptek? De erről nyilvánvalóan szó sem volt, csupán még közelebb férkőztek hozzánk – igen, ők, igen, hozzánk, a közönséghez –, vagyis a 208-as szektorban ülőkhöz, ahol The Scientist daluk akusztikus-harmonikás változatát hallhattuk. Majd Viva La Vida remix, és a csapat újra a színpadra perdült. Egyesek giccsesnek, mások nyálasnak, én mégis meghatónak találtam, mikor a Lovers in Japan Haiku felcsendült, a vetített képsor csak úgy vitt magával, és pillangó alakú konfettik ezrei hullottak az égből. A befejezés-szagú előrukkolás után minden besárgult, és a jelenlévők tomboltak a Yellow-ra, hogy aztán az Escapist fülbemászó, kissé szomorkás, ütemes motoszkálására búcsúzzunk a Coldplay-től. Momentumra pontosan felépített első magyarországi koncertjük – ami minden egyes állomáson ugyanígy zajlik, csak a honi beköszönő változik – egy szép estét szerzett mindenkinek. A britként flangáló tini ugrálva-kiabálva örült a metrón, a pocakos pár összebújva távozott, a konszolidált negyvenes is elmosolyodott a végére, s mi is hazaérkeztünk

Tracklist: [köszönet – aeon_flux]

Life in Technicolor
Violet Hill
Clocks
In My Place
Speed of Sound
Cemeteries of London
Chinese Sleep Chant
42
Fix You
Strawberry Swing
God Put a Smile Upon Your Face (techno version)
Talk (partial – techno version)
The Hardest Part (piano – Chris)
Postcards from Far Away (piano instrumental)
Viva La Vida
Lost!
The Scientist (acoustic)
Death Will Never Conquer (acoustic – Will singing)
Viva La Vida (remix interlude)
——
Politik
Lovers in Japan
Death and All His Friends
——-
Yellow
The Escapist