Elnézve a Backyard Babies koncertjét, az ember nem is érti, vajon miért olyan magas az öngyilkossági ráta a skandináv országokban, miközben – ha eltekintünk a borongós időjárástól, az alkoholturizmustól és a templomgyújtogató metálosoktól – ezek az állítólag maguknak való, zord vikingek csapják a világon a legjobb bulit.
Minden a jó frontemberen múlik, úgy meg persze könnyű, ha egy zenekarnak rögtön kettő is van, ráadásul nem kispályások: a kinézetre Axl Rose aktuális, „kicombosodott” imidzsét idéző (de a Guns-frontembernél sokkalta kedvesebb és szimpatikusabb) Nicke Borg énekes mellett a halálosan szétcsúszott szólógitáros, Dregen is legalább ugyanakkora szerepet vállal a közönség megbolondításában. Bevallom, részemről mindig is eléggé lábszagúnak éreztem ezt a glam-garázs-rakenroll dolgot, ráadásul ha már muszáj, akkor inkább Dregen hajdani side-projectje, a Hellacopters az etalon nálam, a BB-t afféle B-kategóriás, „futottak még” bandának éreztem a lemezeik alapján. Mea culpáznom kell tehát, mert amit ezek a srácok a Tisza-parton elővezettek, az maga volt a megtestesült feelgood music, kompromisszumok és üresjáratok nélkül.
A hangulathoz nagyban hozzátett, hogy a zenekar nem most járt nálunk először, ráadásul a kötelező udvariassági körökön túl is úgy tűnt, Nicke szereti ezt az országot, szépen mondja, hogy „köszönöm”, és persze mi mást említhetett volna, mint az Unicumot; még számot is dedikált nemzeti italunkkal való első találkozásának emlékére (Back On The Juice). Dregen bicskanyitogató Hungary/hungry kliséje azért némileg rontott a helyzeten, még akkor is, ha utólag kissé önironikusan elismerte, talán hiba volt; Lam kolléga szerint az ilyet ki kéne irtani és bemondani a Tilos Rádióban, mindenesetre kár, hogy vannak még, akik azt hiszik, hogy ez vicces. Ettől eltekintve a színpadi jelenlétre nem lehetett panasz, felszántották a színpadot, ráadásul ezek az emberek úgy néznek ki, ahogy az egy sörszagú rockerhez illik, széttetovált felsőtestek, szakadt farmernadrág, nagy boglyák, plusz igazi viking dobos. Őserő volt itt, kérem szépen, ha ezt nevezik vidéki hakninak, akkor ezentúl csak vidéki haknikat akarok látni.
Legnagyobb slágerek (Brand New Hate, Minus Celsius, stb.) kipipálva, üresjáratok nélküli, halál profin felépített, mégis spontán, életszagú produkció. És vicces. Mert ez a legfontosabb: aki ebben a műfajban komolyan veszi magát, automatikusan nevetségessé válik és vice versa. Nicke és Dregen jó értelemben vett zenebohócok, akik keményen dolgoznak a pénzükért, és mellé még jól is érzik magukat. Ez az, ami érződik és ez az, ami hat. Mert nyilvánvaó, hogy a színpad előtti tekintélyes tömeg elenyésző hányada vallotta magát Backyard Babies rajongónak, mégis az első pillanattól kezdve „megvette” a közönség a műsort.
Nem gondoltam volna, hogy rögtön az elején ilyen koncerttel indít a SZIN (ráadásul ennyi lelkes ember előtt), de ha ez lesz a szint a következő pár napban is, nincs miért aggódnunk. Az efféle bulik után az embernek kedve lenne tökig szaggatott csőnadrágban, félmeztelenül gitárt törni egy füstben és sörben úszó színpadon. Vagy legalább jó hangosan hallgatni otthon a régi Motörhead-kazikat, hadd nyavalyogjon a szomszéd. Dögös.