Sziget zanza

Szerdán este (sőt kedden is) letépve munkahelyi gönceimet síkitva rontottam le a Hajógyárira belevetni magam a jól megérdemelt szigetelésbe, ismerős szagok, fesztiválcimborák, gyakran és rég nem látott barátok közibé. Ha tetszik, ha nem, a Sziget Fesztivál még mindig az egyik legjobb dolog széles e hazában.

Az idei Sziget bravúros PR-osai remekül bújtak ki a zúgolódó újpestiek által karfeszítéssel előidézett ipponközeli helyzetből. Az 5 nap + 2 (fizetős felvezető nap) megoldás tankönyvekbe illő alagútcsel(bőr). Rövidebb ugyan nem lett a Sziget, de a kassza mégis szebben csilingelt:).

A punklegendák napján pihegtem egyet, de az Iron Maiden-t is behúzva részemről is sikerült 5 napot teljesíteni a penzumból. Az alábbiakban megpróbáltam kirostálni vegyes élményeimet három tákolt kategóriába rendezve:

Soha Többet:

– Idén annyi volt a por mint Sergio Leone teljes életművében, bár máskor meg az eső miatt sír a magyar, úgyhogy erről ennyit.

– Nem szoktam aggodalmaskodni az árakon, de az étkeztetés itt-ott rossz kezekbe került. Olyan bőrnyúzó lacikonyhások is megjelentek a Szigeten, akiknél 900 forint egy 10 dekás, foszladozó gyros, amibe ízesítésnek belevágnak egy nagy kanál Erős Pistát, aztán egyed, mert részeg vagy, neked úgyis mindegy, reggel meg sünt szarsz tőle. Egészségünkre!

A másiknál meg Zsenya kollégával berendeltünk 2 hekket, erre aszongya a nyomorult kufár:

„5700 lesz.”
„Micsoda? Drachma, remélem.”
„5700 HUF uram. 6000 kilója.”
„Mi ez, királylazac? Hekket kértünk.”
„Hát igen… drága a hekk… esetleg nem kérnek egy jól megtömött hamburgert?”
„Nem, köszi!”

– Egyedi vonása még a Szigetnek, hogy 100 emberre jut egy csapos, és az is tanuló. Így ha nincs sor, akkor is 15 perc egy húgyszagú Arany Ászok, ami akkora büntető sör, hogy bűntudat nélkül az ellenségemet sem itatnám vele. Mindegy, fröccsel dolgozunk.

– A Nagyszínpad hangtechnikája örök téma – sajnos joggal –, de az is igaz, hogy ebben az országban mindenkiben rejtőzik egy-egy Rudy Van Gelder hangmérnök. Leszarom, ha kicsit tompa vagy halk, de azért az hogy Serj Tankian hangját 70 méterről nem hallani, az már panaszkönyv kategória. Ilyen elcseszett hangzást még nem pipáltam. Azért bosszantó a dolog mert olyan szinten szedálta az élményt a vödör effektus, hogy sírni lett volna kedvem. Imádom a csávót, a lemeze is rendben van, végre itt van egy kis system-light, erre néhány kontár a potméterek mögött elbaszarintja az egészet :(.

– Szerettem én őket… meg minden, de 2008-ban a Jamiroquai inkább lépjen fel a Peter’s Pop Show-ban, mert ekkora hakni headlinert régen láttam. Jay Kay és a brókerközeg mindenesetre biztosan élvezte az estét, jövőre gondolom Kosheen-módra már a budapesti gólyabálokon fogja kenni a fankit.

–Bizonyossá vált, hogy a költségkímélés jegyében szerződtetett fixáras Sziget taxi (City) igazi turistaszivató intézmény. 2500-ért az Árpád hídig a hiénák is elvisznek – Kispest érintésével is –, bár a kigyózó sorba azért mi is beálltunk. Persze, amikor szóvá tettük sofőrünknek, hogy átbaszást orrantunk, azt mondta, hogy így is ő fizet nekünk, úgyhogy mi csak kussoljunk.

Ami Tetszett:

– Remek húzás volt a hőskorszak metálikonjait felbérelni a 0. napra. Az életművűk beható ismerete nélkül is fokozott hangulatba kerültem a megannyi időutazó metálszöcske társaságában. A színpadon pikkelyes nadrágban kiskakasként pattogó Dickinson teátrális mozgáskultúrája, a hatalmi pózban terpeszkedő gitárszekció kidekázott szólófüggönyei és a klasszikus múmia-látványelemekkel teletűzdelt show mind hozzájárultak a nagybetűs METÁL atmoszférához.

ickinson még mindig eszméletlen rockopera-torokkal rendelkezik, hangtartománya még 50 évesen is elegendő lenne, hogy leénekelje a Társulat zenebohócait az István a király díszbemutatóján. A Wasted Years és a Can I play with Madness? alatt irtózatos sebességgel csápoló tömeget elnézve megállapítottuk, hogy a zenei világ legegységesebb és legszórakoztatóbb közegébe csöppentünk. Érdekes volt újra meg újra megtapasztalni, hogy az MTV-t szapuló és az elektronikus zene bármely műfaját leteknózó retorika közös metálnyelv, melyben éppúgy járatos Bruce Dickinson is, mint mondjuk Kalapács Jóska.

– Alanis Morrisette egy igazán kedves hölgyike és a songwriter/performer női mezőnyének máig előkelő helyén tanyázó előadója ráadásul magor felmenőkkel rendelkezik. Életművének első fejezeteiben akadnak olyan kötelező darabok, amiket akár generációs himnusznak is tekinthetünk. Nekem ne mondja senki, hogy nem szerette az Ironic-ot! Ilyen és hasonló szerzeményekkel a batyuban nehéz szar koncertet adni még akkor is, ha a varázs és a harci kedv kissé megkopott. Az új lemez dalai is rendben vannak és csak a kishölgy unottságán múlott, hogy nem tette zsebre a szép számú közönséget. Azért a magam részéről jól szórakoztam.

– Elsőre furcsa volt, hogy a the Kooks fő attrakcióként nyomul a szerdai napon, de a brit 2 lemezes taknyosok bizonyították, hogy számolni kell velük. A láthatóan megilletődött tinik fokozatosan hevültek bele a melóba és a „top hit” dalok ellövése után szimpatikus örömzenélést produkáltak. A brit mainstream elhívatott megvetői is kellemesen csalódhattak és bár a Sziget leghalkabb koncertje volt, ha közel állt az ember akkor igazán aktuális popélményben lehetett része. Hatásos, szögegyszerű dalocskáikból szinte mindet eljátszották a „veteránok”, ám a teljes repertoár így is belefért szűk 90 perces keretbe.

– Kaiser Chiefs in the house!!! Harmadjára kóstoltam bele a császári séfek főztjébe és ezúttal sem csalódtam. Talán egy kicsit…

Nem voltak annyira elsöprő formában, de Ricky Wilsonék punnyadtabb állapotban is viszik a lécet és a brit táncdalfesztivál abszolút kategóriájának egyeduralkodói meggyőző programot nyomtak. A rojtosra játszott dalok még mindig elviselhetőek, sőt…. a finoman variált témázgatások kellőképpen megfűszerezték az esszenciális KC-számokat. A hangosítás ugyan felezte a hatásfokot, de a Kaiser Chiefs zseniális spontanietással emelkedett felül olyan „részletkérdéseken”, mint hangerő…

– A Moloko-val már „szigetelt” Roisín Murphy ruhatára mellett egyéb színes kvalitásait is megcsillantotta a szombati napon delejes táncórát celebrálva a délutáni szélben beporozott tömegnek. A vokalistákkal, diszkógömbökkel, minimál
samplerekkel, robottánccal, kacérkodással, imitált kefélésekkel teletűzdelt dance produkció rendesen fespanolta a finoman kókadozó szigetlakókat. Rózsika minden dalnál más-más ornátusban futott ki, extravagáns kalapocskái, performance-szerű hempergései láthatóan felkorbácsolta az üdítően vegyes szexuális irányultságú B közép tagjait. A fergeteges diszkóba a magunk módján mi is beszálltunk, kár, hogy a korai kezdés miatt a koncert nem érhette el csúcspontját, így mire frusztrált billegésből magasabb fokozatra kapcsoltam, le is fújták az egészet.

2 Thumbs Up:

– A darkos new wave vonalon mozgó budapesti Hangmás társulata engem újra és újra levesz a lábamról. A Joy Division-be oltott gityórock ifjú titánjai a saját műfajukban magyar színtér egyértelmű éllovasai, amit az igen erősre kevert szombati napon újfent bizonyítottak a MR2 színpadán. Jó lenne, ha végre ők is beférnének a „nagyon zenébe”.

– A többször elmulasztott R.E.M.-koncert is összejött és a hosszú petting örömteli aktust gyümölcsözött. Stipe-ék új lemezének karcos feszessége gatyába rázta az elmúlt években felpuhulásnak indult zenekart és a látványos kamerakezeléssel megtámogatott, kellően zajos koncert komolyan megmozgatta ernyedő tagjainkat.

A nagy önbizalommal felkonferált új dalok mellett szép merítést kaptunk a ’80- as évek college rock elitjéből a hallhatatlanok közé emelkedett georgia-béli alterpop titánok zseniális életművéből + lenyomták az Electrolite-ot, amit innen is szeretnék megköszönni. Hallottam már azóta innen-onnan, hogy szar volt az R.E.M.

És innen-onnan azt is, hogy hiányzott idén a Faithless…:) Igen, mint egy falat kenyér:).

– Igazi zsákbamacskának ígérkezett a Babyshambles vasárnapi fellépése a rántott hús utáni szunyókálás idősávjában a Nagyszínpadon. A kemikáliák és a celeb magazinok által kifilézett két lábon járó drogreklám, P. Doherty megjelenése a Sziget Fesztiválon engem őszintén meglepett. Először is azért, mert eljött, másodsorban azért, mert zenélt. A vicc az, hogy ez a gyomorforgató suttyó igazán tehetséges muzsikus, amit az alvajárva felböfögött dalaival most is bizonyított. Nem igazán kedvelem a Babyshambles-t, de a koncert közben azon kaptam magam, hogy itt valami történik és ez a csávó eddig hülyét csinált belőlem. A szeszfüggöny és az ipari koksz mögött csillámló dalok rejlenek, megfelelő kisugárzással és pszichedéliával meglocsolva. Pete Doherty nem hányt le senkit, nem küldött el minket a kurva anyánkba, kielégített több ezer fura ízlésű lánykát és minket is elszórakoztatott.

– A magyar étkezési kultúra egyik legfontosabb alappillérében idén sem csalatkoztam, a napi lángos bevitelt magabiztosan teljesítettem. Kiugró ízvilágú zsírpacsnikat fogyasztottunk az A38 sátorral szemközti terjesztőnél.

– A Hilltop-kimérés évek óta megbízható anyahajója kis csapatunknak, ahol a szerénytelen „hétperhármas” üdítőinket széles kedvvel fogyasztjuk. A kiemelkedően színvonalas törköly tüskéiket meglepő visszafogottsággal beárazó borászok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy igen sok program kikerült a noteszunkból.

– A multikulturális környezetet nehezményezőkkel szembehelyezkedve jómagam a Sziget egyik legnagyobb erényének tartom ezt a mára klisévé koptatott jelzőt. Részemről elférünk… …és szívesen nézek az afrikai színpadnál fiatal gördeszkás punk haját békésen fonogató 60 éves karibi nénikét hűs hárslevelűmet szürcsölve.

Jövőre jöhet a 3+4 nap!