az utolsó napra is korán érkeztünk, majdnem vonattal, de az utolsó
pillanatban eszembe jutott az autó, ami a cuccok hazaszállításához
szükséges, így azzal utaztunk.
kis csapatunk vasárnapra tökéletesen összerázódott, mi másnak lenne
betudható, hogy különösebb – előzetes – egyeztetés nélkül, pár perc
eltéréssel mindenki befutott a kocsmába, hogy aztán jól ott is maradjon
egy darabig. vinnyogva röhécseltünk pálinkáink mellett és ezt, ezeket, vagyis mind a pálinkát, mind a könnyesre röhögést, többször ismételtük az éjszaka folyamán.
a Csík zenekart nagyon nem akartuk kihagyni, de mégis majdnem sikerült. mi, lányok, az utolsó számokat még épp elkaptuk, fiúk viszont civileknél lemaradtak, míg mi táncoltunk ők töméntelen mennyiségű tesztet töltöttek ki, hogy még további rettentően fontos, az élethez elengedhetetlenül szükséges ajándékra tegyenek szert.
csík után elbambulunk, aztán arra eszmélünk, hogy már kezdett is a következő banda, lábaink mozdulnak maguktól, eeej!, nem is rossz ez a zene. N&SK, valami francia banda, ennyit sikerül megtudni műsorfüzetből. „te, ezek olyanok mint a leningrád, csak kevesebben vannak” – üvöltöm két tánclépés között és valóban, a sziget honlapon ezt találom róluk: „Ez a Saint Etienne-i zenekar az orosz Leningrad francia párja:
elképesztő energia, féktelen bulifíling, zeneileg pedig a punk és a ska
ötvözése jellemzi – megtoldva persze a magukra valamit is adó francia
bandák szenvedélyes sanzon-hagyományával.”
a koncertet csak azért nem táncoljuk végig, mert fiam hív, Lovasi épp mellette, szaladunk hírességet bámulni, sőt, ennél még mélyebbre is süllyedünk. hagyjuk, hogy fiam gyáva anyukája nevében közös fényképre bírja rá a hírességet, aki ezt sztoikus nyugalommal viseli, mint ahogyan azt is, hogy vihorászva körbeálljuk, míg neje exponál és kattint. aztán faggatjuk még kicsit kockacukor ügyben, majd útjára engedjük.
pálinka, röhecs, mászka – ez volt Tankcsapdáig. nem tudom ki hogyan van vele, de évek óta nem voltam ilyen jó tcs koncerten. feszes volt, a színpad két szám között talán csak egyszer sötétült el és még Lukács is aránylag fékentartotta beszélőjét, sőt – na ez lehet, hogy a pálinkák hatása – még a hangja is többé, kevésbé rendben volt.
egy koncert, amit hula izékben táncoltam végig és aminek a végére már megint rendesen berekedtem.
az est további részében volt kocsma, ott hosszabb beszélgetés két szimpatikus fiatal lánnyal, mennybemenetel anyaként – mert néha fiam is szóhoz jutott -, volt a pálinkák végén egy zwack vilmoskörte – a másnap kinevezett bűnbakja – és sok, sok tánc már megint.
ébredés hajnalban, csak fiúk élénkek, bontanák sátrat és mikor matracom dugóját is kihúzták és bíztattak, hogy hemperegjek egyik, majd másik oldalra – gyorsítandó a levegő kiáramlását – a felkelés mellett döntöttem én is. kimásztam, magamhoz vettem egy takarót és egy párnát, majd elvánszorogtam a szomszéd lakóautóhoz és ott lerogytam. a sátorbontást a továbbiakban semmilyen módon nem zavartam, ment is gyorsan.
a legvégére, pedig az elhatározás, a hídon, amint illik: jövőre még jövök. jövünk, kölyökkel együtt. mert mondjon bárki bármit, gerendai nyilatkozataira is teszek – mert hát sajnos muszáj lesz jövőre árat emelni, muszáj. brühühü! – semmi nem érdekel, csak az, hogy szeretem a szigetet. még a franciákat is szeretem rajta, de ezt csak akkor vallom be, ha éppen nem hallják.
jövőre, viszlát!