Paul Anka először Budapesten

A jegyátvétel cseppet sem ment zökkenőmentesen. Talán az alig nyitott
ablakocska, a hölgy füle, az én nem-artikulálásom (utóbbi kihagyható) de a
nevemet nem találta a listán. Majd felsoroltam még 8 opciót de semmi. Mikor már
kellőképpen ijedt voltam, újra elmondtam a nevem és lebetűztem. És láss csodát,
ott volt előtte a nevemre szóló jegy. Ezt a kis intermezzót követően bementünk
a Budapest Sportarénába, hogy „elvegyüljünk” és szórakozzunk.

Előttünk, mellettünk és mögöttünk is már a 60-as éveiket taposók ültek. Alig
láttunk nálunk fiatalabbat. Ők is anyu-apu nyakában ültek, és tulajdonképpen
azt sem tudták, hogy hol vannak és ki az a pasas (nekik bácsi) a színpadon.

Először a 13 tagú zenekart (akik önmagukban is fergetegesek voltak) láttuk a
színpadon, majd felcsendült a hang, a Diana című nóta. De Paul Anka nem volt a
színpadon. Nem, mert a közönség között sétálva kezdte meg a showt. Ezt követte
a You Are My Destiny, még mindig lentről.

És a közönség
állva ünnepelt és boldog volt, és néha körülnéztem, hogy ezek az emberek
olyanok, mint a nagyszüleim… És talán másnap reggel már a piacra mennek…

A koncerten többször is azt éreztem, hogy fontos Paul Ankának is. Ez az egész
turné. Nem csak azért, mert az „új” felesége is ott ült a nézőtéren, hanem mert
fontos dalokat hallottunk, és olyanokat, amiket nagy emberekhez köthetünk.

Most pl. arra a
képsorozatra gondolok, amelyet vetítettek az énekes életéből. Fotók a szakma nagy
alakjaival, magánfotók, és a család… Szerintem mindenkit elvarázsolt.

Hasonló volt a hatása a duetteknek Sammie
Davis, Jr.-ral vagy Sinatrával.

Több olyan dal is elhangzott, amit nem tőle ismerünk. Hiszen Paul Anka nem csak
énekes… Eric Clapton, Tom Jones, The Beatles…

És az
új feldolgozások. Oasis, Bon Jovi. Egészen meglepődtem. Remek volt minden.

Az utolsó 3-4 dalnál az egész Aréna állva bulizott. Paul Anka pedig miután
többször végigment a közönség közt, felpattant a székekre, megnevettette a
közönséget. (És le a kalappal a biztonságiak előtt is.)

Mindenki
élvezte a zenét, a hangzást. És én is boldog voltam, mert hallhattam élőben azt
a szerelmes dalt, amit először tudtam értelmezni és énekelni rendesen angolul
(Put Your Head on My Shoulder).

És mi igazolja igazán, hogy jó volt a koncert? Egy olyan emberrel mentem el, aki
nem rajongó, aki nem volt olyan izgatott mint én, aki a 2. dal után a fülembe
kiabálta, hogy „kár lett volna kihagyni”.