Ez még nem Roskilde, Koppenhága

Kalandos utunk már Budapesten kezdődött, ahol át kellett vágnunk magunkat egy csapat rohamrendőrön, és némi kordonon, amit a Love Parade-re citáltak a belváros kellős közepére, s ahová történetesen a transzferünk szólt. Meglepő módon csupán páran gyűltünk össze Budapest szívében, a csapat nagyobbik része már Ferihegyen várt minket, narancssárgába öltözött djuice-os szervezőink társaságában. A közel negyven fős csoport zökkenőmentesen becsekkolt, amit a védjeggyé vált narancssárga táskák, nyakba lógók, prospektusok kiosztása előzött meg. Még egy „utolsó cigaretta, és a folyadék legurítása” felkiáltással pár percet nyertünk szenvedélyeinknek, hogy aztán a tranzitban költhessük el pénzünk az első pillanatban. Mivel én ennek a szenvedélynek nagy mestere vagyok, így még be se’ mertem nézni a duty free-be, inkább elkezdtem a kattintgatást, és a csevelyt a frissen megismertekkel. A közel másfél órás várakozás egészen jól telt – habár köztudottan senki sem szeret várni –, így elcsaptuk az időt néhány történettel.

Ezt követően már csak azon imádkoztam, hogy nehogy az imént hallott, a fogsorát a nyakában hordó személlyel kelljen egymás mellett ülnöm, mert az méltón bélyegezné meg első északi kalandom. Egy gyors helycserét követően – nem, nem találkoztam a fogsoros perszónával –, két sorral közelebb kerültem a szárnyhoz, s nagy vigyorral arcomon konstatáltam a helyzetet, hogy ez bizony ablak mellé szól, és már az előre-hátra-oldalra mutogatásnál tartottunk – szigorúan monitoron -, mikor észrevettem, hogy nem kell mit észlelnem, nem ül mellettem senki. Így poggyászaim és én bőven, bőséggel nyújtózhattunk a három bőrrel vonton, s nem kellett osztozni még a kilátáson sem. Éppen végeztünk a feltálalt uzsonnával, miből nekem élelmesen kettő is jutott, mikor megkezdtük az ereszkedést 10972 méterről, a -51°C-os zimankóból. Egy fordulás, majd pár fénykép a szélmalmokról, amik elképesztően ágaskodnak ki a tenger kellős közepéből, s már meg is érkeztünk Dániába. A gép minden kaland nélkül földet ért, a csapat egy részének legnagyobb megkönnyebbülésére, hiszen sokaknak ez volt az első légi utazásuk – és a visszatérést belekalkulálva biztosan nem az utolsó. Schengen hatására határnélküliként léptünk be Dániába, ahol egy szót sem szóltak, nem is kérdeztek, átrobogtunk hát a váróknál – meglepő, de tényleg ott –, és felkapkodtuk, mit a futószalag-szörny köpködött elénk. Az árva bakancs csak nem talált gazdára, így szomorúan körözött előttünk, ellenben apró meglepetéseket is kaptunk, így egy aranyozott kávékiöntő-szerűség is új gazdára lelt a magyar poggyászok egyikében.

Aztán nikotinos szervezetünk enyhülést kapott a vonatmegállóban, ahol kísérőink egyike röpke Dánia-tárlatot tartott szavakban. A legfontosabbnak tartott dolgok szinte szállóigévé lettek a bandában, így a zöldséges stand eladó nélkül, illetve a legboldogabbak a Dánok kijelentés kezdett motoszkálni bennünk. Előbbi alátámasztásaként rögtön a Tivoli esetét említhetnénk, amely Dánia legnagyobb vidámparkja, s az európai forradalmak idején a király pontosan abból a megfontolásból emeltette, hogy míg a nép vigad, addig nem ragad fegyvert – s milyen igaza is lett. Talán nálunk is nagyobb vidámpark kellett volna? Tettem fel a képzeletbeli kérdést, de már a választ meg sem vártam, mert rögvest annyi új élmény ért, amit még a fotómasinának is nehéz volt egyszeriben rögzítenie. Az állomást ugyanis bicikli-halmok szegélyezik, ahol minden bringa egyforma – nekem –. Ugyan nem jártam még Amszterdamban, de mindenképpen így képzelem, hogy ebben a látványban lenne részem amott. Majd nem sokat teketóriázva elértünk a szállodához, nem tekerve, csak gyalog, ami a pályaudvar mögött van pontosan, így nagyjából 3 percet sétáltunk, és én már nyomban lecsekkolhattam a szobámban lévő wifi-rendszert. Működik, pofásan, örömömben ugrottam egy nagyot, majd körbenéztem a szobában is. Ha már. Rettentő picike, de pontosan ez a szépsége. Amolyan újfajta, két ember nászúton teljesen megfelelő méretre kell gondolni. De sokat nem gondolkoztam, mert volt össze-vissza negyed órám a póló cseréhez, mert bementünk még egyet csavarogni a városba. Koppenhága hihetetlen atmoszférával bír.

A szemét ugyan hömpölyög néhol az utcán, ahogyan a tömeg is, viszont a sok-sok villogó tábla, fény, leértékelés, bár, pub, sör, szökőkút, fiatalok, gyerekzsivaj, biciklik, visszaszámláló lámpa, riksa, Tivoli, sikongatás, vaku, raszták, négerek, szőkék, barnák egyvelege mindenért kárpótol. No jó, az árakkal nem vagyok kibékülve, ellenben azt sem árt figyelmen kívül hagynunk, hogy nem a mi fizetéseinkhez lettek szabva azok a bizonyosak… A szendvicseik viszont nagyon finomak, a víz hideg, az utcán enni jó, s még muzsika is szól hozzá. Arról nem is beszélve, hogy minden sarkon, és van, ahol rögtönzött(nek tűnő) varieté is vár. Így futottunk bele az egyik sétálóutcában Mr. Nem emlékszem a nevére, aki bizony kólás dobozokra mászott, arról ugrált, égő fáklyákkal zsonglőrködött, almát kapkodott és köpködött mindenki legnagyobb örömére. A dolog szépsége a spontaneitás, és a nézőtéri kuss helyett a kiabálva bíztatás, amit sok más helyütt nem, tapasztal az ember. A pénzt persze kunyerálja a kalapba az előadás után a muksó, a tömeg ekkor már oszlóban. Kis csapatunk is kétfelé veszi az irányt, az egyiket a szállodai szoba melege várja, míg a másik felkerekedik, hogy még több látványban legyen része. Látvány az van bőven, felsorolni is nehéz, mert a nagy információ-áramban az agy igen érdekesen szelektál, mégis a Christiansborg Palotára, a mostani Parlament székhelyére emlékszem, a Városháza épületére a Tivolival szemben, a Bertel Tovaldsens tér kis tavára, melyen cikk-cakkban keltünk át, és a Tivoli óriási sikolyaira. Ha a sok „ha” nem lett volna, akkor most a Tivoli-i szabadesésről is szólnék, de nem.

Az első napot lassan kipihenem, mert holnap 9-től reggeli, és ¾ 10-kor kicsekkolás a szállodából, hogy utunk igazi célját elérjük, a Roskilde fesztivált. Nagy aggodalmam nem lesz a dologgal kapcsolatban, mivel roskilde-i szállásunk kerek 300 méterre található a fesztivál területétől, ahonnan már négykézláb, dánul karattyolva is hazatalál az ember. És különben is, lassan már folyékonyan tudom a két túlélő mondatom, „A te sátrad az én sátram”, illetve az „Ugandai menekült vagyok”-ot. Egy csepp félnivalóm sincs. Pláne, ha az időjárás is kegyes lesz, és holnap estére is a mai napot osztja le, szó szerint.