Öreg punk nem vén punk – Bad Religion @ PeCsa

Mert mindegyik zenekar tulajdonképpen többet nyújtott, mint amire számítottam. A BR-t másodjára láttam élőben: elsőre pár éve Ausztriában, Wiesenben a Two Days A Week fesztiválon, ahol nagyjából végig a keverőpult környékén ácsorogva egy mp3-lejátszót szorongattam, mert a BR-buzi útitársaim bootleget is akartak csinálni, meg bulizni is, így nyilván nem volt nagy élmény a parti. Most meg csak a zenére kellett figyelnem, és így sokkal nagyobbat ütött.

De megint túlzottan előreszaladtam.

Mikor a sörözésből/kávézásból visszatértünk a PeCsához, már játszott bent a The PFL. Kedvenc önsztárolós-nyomulós székesfehérvári bandámra eléggé kíváncsi voltam élőben, mert egyszer az énekesükkel igen tanulságos levélváltást folytattam, és bár nem számítottam semmi jóra, mindenképpen meg akartam nézni, mit nyújtanak ezek élőben. Ha jófej akarnék lenni, azt mondanám: pozitív csalódás ért, mert egy, a Pecsa óriási színpadán görcsösen bénázó amatőr zenekart vártam, ami mindössze fél évnyi létezés után nem lenne meglepő. Ehhez képest hiba nélkül játszották el a számaikat, ami dicséretes, más kérdés, hogy a muzsika sablonos középszerű szar, amire rutinosan és lazán pózerkedtek a zenekar tagjai, főként az énekes. Pont a Countdown című slágerükre értünk be, ám az egyik kollegám elég hamar tüntetően kivonult, amikor a gitáros srác két szám között beleszólt a mikrofonba: „Kurvajók vagytok, de komolyan!” – mindezt a Pecsa színpada előtt ácsorgó néhány unott arcnak. Én hangosan visongva röhögtem.

Az a három vagy négy nóta, amit a The PFL-ből hallottam, több volt, mint elég, úgyhogy már-már örültem, hogy rövid átszerelés után kezdett is a szlovén Multiball. Myspace-en belehallgattam a számaikba, és ott első osztályú sablonos középszerű szart találtam. Nyilván reménykedtem, hogy élőben valami olyan fenomenálisan csudálatosat nyújtanak, hogy azonnal rajongó leszek, de reményeim szertefoszlottak és leírtam a zenekart a legelső hangnál, amikor is az énekes-gitáros srác amerikai showmaneket megszégyenítő lendülettel futott be a színpadra, elkapta a mikrofonját és beleüvöltött: „Háj Budapeeest, víár Multiball from Szlovénia!”. Gratulálok, fiam, leülhetsz, pózerkodásból jeles. Egy darabig figyeltük az előadást, de itt a hangosan visongva röhögés helyét átvette a „már én szégyellem magam, b*zmeg” típusú arcomat a kezembe temetés – ez a punk 2008-ban, amikor néhány idiótának ha mondod, akkor tapsol, ha mondod, akko óó-óó-zik, ha pózerkodsz, akkor örül. Nem csodálom, hogy jelenlévő horvát cimboráim nem szívlelik ezt a bandát.

Nem bírtuk sokáig a Multiballal járó lelki megpróbáltatásokat, úgyhogy kimentünk a teremből, és a kocsma környékén ücsörögtünk, összefutottam ismerősökkel a Színtérről és azon kívülről, beleittam a sörükbe, beszélgettem, ilyesmi.

Végül pont időben szedtük össze magunkat, ugyanis megjelentek a színpadon a Bad Religion tagjai, és egyből indítottak is a 21st Century Digital Boy-jal. Ennél frappánsabb kezdést el se tudok képzelni. Viszonylag műveletlennek tartom magam BR-ügyben, például az új lemezt egyáltalán nem ismerem, de a kedvenc régi slágereimet mind játszották: Generator, A Walk, Stranger Than Fiction, Fuck Armageddon, Man With A Mission, Come Join Us… (Keksz jóvoltából van számlista is.)

A szagértők szerint az új lemezről, a New Maps Of Hell-ről is jó ízléssel válogattak számokat, bár azokat a közönség szemmel láthatóan kevésbé ismerte. A Suffer előtt Graffin bácsi osztotta kicsit az észt: mesélt a Nagyérdeműnek a magánéletéről is. „Egyszer lefeküdtem egy magyar nővel. Egyszer. Aztán mindennapossá vált. Ez nyolc évig tartott, aztán elváltunk. Úgyhogy a magyar nőkről nekem mindig ez a keserédes emlék fog eszembe jutni.” És aztán – mindenki csak szenved (Suffer). Nagyjából három-négy számos blokkokba osztva játszották a számokat, egy blokkot mindig ledaráltak egybe, kettő között pedig Graffin bácsi beszélgetett a közönséggel. Általában arról mesélt, hogy milyen jó újra itt lenni (neki talán még el is hiszem), és, hogy „amikor legutóbb itt voltunk”, valamint valaki egyszer feldobott egy nadrágot a színpadra, amiről Graffin bácsi a ruhadarabot magától tisztes távolságban tartva közölte, hogy ennél undorítóbbat még nem nagyon dobtak fel nekik a színpadra, és, hogy reméli, hogy legalább női gatya, meg „amikor legközelebb jövünk, a lányok dobálják fel a színpadra a nadrágjaikat!”.

A zenekar minden erőlködés, minden felesleges pózerkodás nélkül, kisujjból nyomta végig a másfél órát. Egy barátom véleménye szerint a set közepe felé, ahol többségbe kerültek az új számok, eléggé ellaposodott a buli, de aztán megújult a lendület, valamint, hogy a Bad Religion-nel az a baj, hogy öregek, és ez látszik az arcukon (gondolom, ő előrébb állt, nekem nem tűnt fel), meg hogy „túl sokat játszottak, azért mégiscsak egy punkzenekar…”, de nekem pont elég volt, pont kerek egész – szerintem hiányérzetem lett volna, ha nem ennyi ideig tolják.

Végül a Generator után megörtént a nagy ál-levonulás, ami után úgyis mindenki tudta, hogy jön a ráadás, de azért belementünk a játékba, kiabáltuk, hogy „one more song”. A ráadás utolsó két számának az American Jesust és a Sorrow-t választották. Teljesen azt hittem, hogy az American Jesus-szel vége is a bulinak, el sem tudtam volna képzelni, hogy a koncertnek lehet ennél jobb lezárása. Még szerencse, hogy Bad Religionék jobban tudták – hazafele a Városligetben végig azt dúdoltam, hogy „there will be sooooorroooow no moooooore”. 🙂