Ötből hatos

Kíváncsi vagyok, milyen kifogást fognak találni a nyafogók, mert én biztos vagyok benne, hogy semmit nem lehet. Nick Cave tegnap odarakta az év koncertjét a Pecsa színpadára – értelmetlen, nagy szavak, tudom, mind jöhet. Tévedtem az ajánlóban: aki nem jött el, az nem paraszt, hanem szegény, szánnivaló, szerencsétlen flótás.

Izgulni nem izgultam kicsit sem, valahogy biztos voltam benne, hogy rossz nem lehet. Inkább csak kíváncsi voltam, azon túl, hogy jó, milyen lesz, mert egy ekkora életművel egy Nick Cave koncert elég sokféle lehet – ezt láttam, a sokféle koncert lehetőségét a közönségen is: jobbra tőlem a földön egy fél méteres hegyes veszkócsizmázba bújtatott farmeres lábszár mellett egy kínai szándálos-zoknis suhogós melegítős, balra egy 180 cm magas, fekete tussal húzott szemű szőke modellalkatú lány előtt egy ötvenes néni leopárdmintás felsőben az első sorban, közvetlenül mellettem egy széles barkó, odébb meg rasztahajak (ami végképp érthetetlen, köcsög hippik, ezek mindenhol ott vannak?). Meglepődtem volna, ha nyom egy klasszikus lemezbemutató koncertet – azt egész egyszerűen nem teheti meg –, de az életmű is olyan sokszínű, hogy lehetett volna itt csendes-ülőstől színpadbontásig bármi, már azon túl persze, hogy a Dig, Lazarus, Dig!!! meg a Grinderman-projekt ismeretében a csendes-ülős sem volt valószínű.

A legjobb lett, színpadbontás, és nem bármi ám, hanem minden.

Még simán világos volt, amikor nyolckor kijöttek a színészek a színpadra, belekezdtek a Dig, Lazarus, Dig!!!-ről a Night of the Lotus Eatersbe, majd az első hangok után Nick Cave is felesett a színpadra. Jó, igazából zenészek, tudom, nem színészek, de nézd csak meg a koncertől készült képeket, színész az ott mind, Warren Ellistől kezdve Harvey-ig, hátul zöld öltönyben és napszemüvegben maga az öregedő, szétcsúszott arcú Mickey Rourke állt, de nem? (Nem, persze, Martin P. Casey volt, de.)

A legkiválóbb színész persze Nick Cave, aki olyan hibátlanul hozza a vásározós cigány imidzset – vagy legyen ringlispiles, céllövöldés, nem bánom – (ez nem PC, tudom, viszont igaz, és az fontosabb), hogy nem lehet belekötni – bajusz: pipa, hátranyalt haj kopaszodó homlokhoz: pipa, köldökig kibombolt ing, ujjnyi vastag aranylánc féltenyérnyi arany kereszttel, egy kézen legalább három köves pecsétgyűrű, bazárimajom szűk lila nadrág, fekete zakó: mind-mind nagy pipa, semmi nem hiányzik, esetleg egy dekk a szája sarkából, de az elején még a kétpálcás vastag műanyag keretes napszemüveg is megvolt. (A fotósok kedvéért, gondolom, akik egy számot kaptak, osszátok be, aztán vonulhattak le, búcsúzóul Nick még egy fuckot is bemutatott nekik.)

Nem tudom, mi volt az, amitől majdnem úgy esett fel a színpadra, aztán amitől azt csinálta, amit csinált két órán keresztül, de olyan cucc nekem is kell. Ott állt előttem három méterre, nézett rám (a telefonomra nézett, annak produkálta magát, a fényképezőjének és a videójának, hiú vagy, drága, és színész, de szeretlek), a két végpont voltunk a három méteres skála két végén, én a színjózan, ő meg a színjózan ellentéte, mindenesetre leborulok a kémikusok nagysága előtt, mert a tegnap esti koncertben erősen benne volt az a szintetikus vagy természetes vegyület is, ami erősen benne volt Nickben.

A Lotus Eaters után rögtön belerokkolták a budapesti éjszakába a Dig, Lazarus, Dig!!!-et, bele is énekelte Budapestet, aztán kezdődött is a slágerparádé a Tupeloval (1985), ami sokakkal ellentétben nekem korántsem kedves nagyon, szeretem, persze, sőt, de nekem nem ez A koncert- vagy egyáltalán, A szám. Világosban Tupelot játszani, jézusom, fordultam hátra a kompániához, és ők is úgy értékelték, hogy ez elég szokatlan, sőt, Nick is megjegyezte utána, fucking daylight, az van, mondta, pedig ők sokkal szebbek, amikor sötét van és a lámpák megvilágítják őket.

Aztán volt minden, mit a búcsúban: Today’s Lesson (a Digről), majd a Red Right Hand (az 1994-es Let Love Inről), Your Funeral My Trial (1986-ból) – ami igazán kimaradhatott volna, ha engem kérdeznek, persze értem én, hogy ötven felett már néha pihenni is kell – majd megint az újról a Midnight Man. Hiába, hogy több mint húsz évből válogatott már itt az elején is, a húsz évet csak onnan lehetett tudni, hogy tudnivaló, hiába, hogy slágerparádé, teljesen biztos vagyok benne, hogy a Red Right Hand még soha nem szólt úgy, még soha nem volt olyan, mint tegnap a Pecsa szabadterén, és nemcsak arra gondolok, hogy Nick az egész koncert alatt viszonylag szabadon kezelte a saját dalszövegeit, így aztán a közönség néha egészen vicces módon nem tudta követni, hiába próbált meg ott elől mindenki vele énekelni (egy Red Right Handet, érted, amit álmából fölkeltve is tud nemhogy a rajongó, de még a közepesnél gyengébb érdeklődő is). Parádés volt, engergikus, kommunkatív – a számok között nem, keveset beszélt, legtöbbször csak egy thank you jutott, de a számok alatt végig kereste a kapcsolatot a közönséggel, pacsizott, istent (kevésbé klerikális neveltetésűek – mint pl. én – szerint E.T.-t játszott, bámult, mutogatott, épp csak be nem esett a publikumba a színpad elejére építetett kis kakasdombjáról, bár ez inkább a jó szerencsén múlott, hand of god, nem rajta).

Már ekkor is nagyon elégedett voltam, de aztán jött az, amire álmomban sem gondoltam: egymás után a Mercy Seat, a Deanna majd a Lie Down Here, én sem írhattam volna jobb setlistet, isten bizony, ha a koncert előtt kívánhattam volna, akkor az az lett volna, hogy legyen a Mercy Seat mindenképpen, ha kicsit pofátlanabb lettem volna, akkor azt, hogy a Lie Down Here is (amire azért lehetett számítani persze, de akkor is), teljesen gátlástalanul meg azt kértem volna, hogy legyen ez a három szám. Erre tessék, lenyomják őket egymás után – kérem, én ott, akkor, a koncert felénél tökéletesen elégedett voltam, ha ott hazazavarnak, akkor is mosolyogva mentem volna, sőt, ha egy bazi nagy meteorit becsapódik a Lie Down Here után a Pecsa szabadterére, akkor boldogan haltam volna meg.

De aztán jött még a Ship Song, az újról a We Call Upon the Author, a Papa Won’t Leave You Henry, a More News from Nowhere-ről meg sejtettem, hogy az lesz a levonulós szám.

Az is lett, másfél óránál jártunk, bruce akkor kérdezte tőlem sms-ben, na, eddig milyen? Ötből hatos, ezt válaszoltam neki, és lehet, hogy keveset mondtam. Egy, esetleg két ráadásszámban bíztam, erre kétszer visszajöttek, először kaptunk egy három számos szerelmes blokkot, végén az Into My Arms-szal. Igen, végre leült a zongorához is, hátha volt, aki a templomos lemezek miatt jött, egy kis konc, de ez nagyon kilógott és jó sem volt, látszott, hogy Cave most nem ebben van benne, hanem a színpadbontós rokkolásban, végig is zúzta a két órát, csak a Your Funeralnál, a Ship Songban, itt és a második ráadásblokk elején a The Lyre of Orpheusnál pihent kicsit, de azért a végére aztán is odarakta még a Stagger Leet, így végre az a fiú is boldog lehetett, aki mögöttünk az elejétől kezdve minden szám után beordította, hogy Stagger Lee. Remélem persze, neki sem ezen múlott a boldogsága, meg még azt is gondolom, a mindentudó szerző, hogy mindenki boldog lehetett és elégedett.

A Dig, Lazarus, Dig!!! sokkal nagyobb lemez, mint amilyennek itthon hallani, most, míg írtam, azt hallgattam, de ahhoz képest, ahogy tegnap odaadták nekünk élőben, ez a lemez, amiről azt írtam, végre megint bátran rokkol, egy szolid kávéházi áláfestés, krémeshez és habos kávéhoz. Őrület, hogy mi volt tegnap, na. Én sokat öregedtem azóta, hogy úgy 1990-ben meghallgattam az első Nick Cave-albumot egy másolt kazettáról. A legtöbb ember, akit ismerek, sokat öregedett azóta. Nick Cave nem. Változik és csúnyul, ráncosodik, kopaszodik, bajszosodik, de öregedésnek nyomát nem láttam rajta tegnap, és ez megnyugtató, hiába a sok szintetikus és természetes kemikália, sokáig fog még nekünk istent játszani. Good bye és viszlát, köszönt el, amikor lement, és biztos vagyok benne, hogy nem egy búcsúturnéra gondolt, egy tizenhatodik utolsó önismétlő koncertre, egy nosztalgiavonatra. Találkozunk még.

Statisztikusoknak a teljes setlist a képen, plusz a két ráadás: Get Ready for Love, Hard on for Love, Into My Arms / The Lyre of Orpheus, Stagger Lee

(A koncert végén a stuff bedobta előttunk a setlistet, két lapot, beesett az árokba. Légyszilégyszi, kiabáltam a szélen ácsorgó biztonsági embernek, add nekünk, nyújtóztunk érte sokan, de én irányítottam is, az egyiket nekem add, a másikat meg nekik, mutattam mellettem egy párra. Így is lett, aztán kiderült, hogy ők kapták a rendes setlistet, én meg érdekes listát, amit talán a ráadásokra tartogattak, hogy majd ízlés szerint. De rendes volt a fiú és a lány, lefényképezhettem az igazi setlistet.)

[K. Tibort, jelentem, nem láttam. Igaz, nem is kerestem vagy figyeltem.]