Nem értettem az egészet. Olyan furcsán sok bókot és pozitív
visszajelzést kaptam az egész nap során, hogy muszáj volt kezdenem vele
valamit. Megpróbálni. Minden előzetes szándékom ellenére megpróbálni
emlékezetessé tenni az éjszakát, csibészesen rászolgálva.
Remekül álcázva egómat hatottam szerénynek, úgy hiszem. Először egy
kellemes ötórai tea mellett, másodszor onnan kikísértemben, amikor is
rám köszönt a múltból nagy hanggal egy csodakék szemű kedves, hogy
hello puska, s kábé már le is pattintott csészepartneromról, mert
érdekelte, mi újság. Engem sem különben, így a kis autókázásban kreatív
üzletük fele hamar felvetődött az ötlet, hogy a 2001-es
divatbemutatójukhoz hasonlóan, mert jól nézek ki, a kifutón most is
szerepeljek; nosza hoppácska, ám legyen!
Aztán
már robogtunk is a Szabadság tér fele. Hisz egy frissiben jött füles
szerint ott gyártott igényes utcabált a belváros, mely mellé
felvonultatott két olyan vendégcsalogató nevet, mint a Quimby és a Kispál és a borz,
mi azért a szakmában mégis csak valami, szóval együtt értünk oda pont a
kezdésre, de sors fintora, olyan hirtelen került egy másik ismerős pasi
keze közére, hogy kelletlen maradtam egyedül.
Egyedül a tömegben. Hamiskás látványt kölcsönözve álltam energiadús
üdítőmmel a pálinkaház szigorú vonzáskörzetében, s nyújtogattam a
nyakam a színpad felé, miközben az úton elhaladó fiatalokat is lestem,
csak úgy elméletben, hogy melyik lányka felelne meg így világos nappal
és józanul kritikára erősen hajló ízlésemnek, avagy férfiasan bevallva,
kit basznék szeretgetnék meg! Egyszerű, ámde jó játék, hülye gyerekeknek. És ha én vagyok a játékszer?
Ugyanis egy csapat 30+ nőci mellettem nyakalta az ágyas meggyest. Igaz,
én kezdtem azzal, hogy előzékenyen felajánlottam, miszerint lefotózom
őket úgy, hogy a képen mindenki rajta legyen, de ők meg folytatták, s
előbb a „fotósukat” megkínálták eperrel, majd csak azt vettem észre,
hogy úgy helyezkednek, hogy a további képeken mindig ott legyek
véletlen a háttérben. És ez nem paranoia. Hisz lesipuska
tudja az árulkodó jegyeket. Ráadásul bebuktak, mert szemem sarkából
kiszúrtam, ahogy kacarászva a fényképező kijelzőjén rám nagyítottak, de
erkölcsileg tisztátalan én már mégsem feddhetem meg őket!
Majd odajött hozzám egy helyes leány és nevemen megszólított. Igen? Hogy emlékszik rám, még egy tavalyi Másfél
koncertről, mikor én oda az ő barátnőjével mentem, s aztán nézte is az
iwiw-es képem, melyen ülök ott a tengerparton, alatta magyarázó
szövegként: nehéz az élet, hogy ő is szeretne ilyet, vaj’h ilyen helyre
ő majd kivel mehet? Beszélgettünk. Aztán köszönt és Toy-Toyt keresett,
de amire visszaért, cimboráim (és övé is) megérkeztek, mi aztán e
ponttól a normál buli-kerékvágásba belétett, mert ők jó szívvel és
sörrel és borral kínáltak, tehát innom kellett.
Aztán
ezek is valami ismerős csajjal kiegészültek. Aki teljes bizonyossággal
kiszúrta, hogy ki ha én nem, de nagyon sütök, hogy az már nagyon meleg,
s mert lóalátévő tulajdonságom széles körben híres, és a butaságból
táplálkozó előítéleteket tagadni meg eleve necces, egy hathatós haveri
támogatottsággal vicces szerepjátékba kezdtem. Nem hiába a capellás
múlt! Valamit ott azért magamra szedtem. Úgy gesztikuláltam, olyan
éleseket és modorosakat szóltam, a férfiak seggére megjegyzéseket
tettem, hogy azt már magam is hittem. A lányok mind hülyék – többször
említettem! Élethűségem jutalmaként aztán már ott tartottunk, hogy
nekem keresett helyes pasikat a közönségben, én meg lereagáltam,
dicsértem és fikáztam, esetenként le szánalmas heteróztam
szerencsétleneket. Sőt! Amikor a koncertek végeztével a csaj valami
béna homofóbságot elkottyantott, akkor olyan hű de látványosan
megsértődtem, hogy szinte felháborodva üvöltöttem, ha ez a szánalmas
kis senki velünk akarna jönni eztán bulizni, akkor én hazamegyek!
Értett a szóból, fülét-farkát behúzva lelépett. És nem is sejti a kis
drága, hogy piszkosul bele lett húzva egy sötét csőbe.
„És igyék bort az, akinek búja van, s a bú tőle nyakra főre elrohan.”
Palackozott
mustmuníciónkat egy non-stopban feltöltve és az esőfelhőket hessegetve
jódarabig elidőztünk még ott a tér adta bár napernyős kerthelyiségében,
mert a szervezők, amint úgy tűnik, hogy a technika nem ázik be,
fülhallgatós silent
discót, digitális graffitit, interaktív falakat és
vizuálkeverőt ígértek, szóval mindent, ami 2007-ben futurisztikus és
divatos. A csendes disco jó, mert tiszteletben tartja a csendes többség
csendes akaratát, hogy 10 után az alvás lehetőségével aki
választópolgár akar, éljen. Éljen!
Újabb bevásárló körünkhöz már egy faszéket is vittünk, valamiért,
talán a fáradság elűzése végett, már nem is értem, ami úgy hallottam,
mára új otthonra lelt, irreveláns történetrészlet, hú de megnéztem
volna az éjjeli buszon szállítás közben.
De mi keménymag még ketten vissza a gyepre. A Downtown Fantasy
addigra tökéletes ritmusait a rádiófrekvenciákon át épp megeresztette,
mi meg az ehhez szükséges folyamatos hajrában roptuk, zárásig az
égvilágon minden nővel összemosolyogtunk, hátha bármi, de nem, mert
különben ritka vidám műfaj ez. Mert a fülhallgatót ha füledről
lecsúsztatod, hallasz. Párbeszédre alkalmas vagy. Ha meg vissza, jobb a
zene hangminősége, mint bármilyen élő térben. Szeretem. És ezennel
kötelező parti-kelléké kinevezem, ha csak a lehetőség kínálja magát,
mint az a parkban szédelgő nőci, aki nem nekem adta meg magát, hanem
pajtásomnak, ki tartásával kiérdemelte, hogy a szokatlan egyéjszakás
strigulát a hajónaplóba bevéshesse.