Kylie Minogue @ Papp László Budapest Sportaréna, 2008. május 15.

Bár még a bejáratnál jót vihogtunk annak lehetőségén, hogy eladjuk a jegyeinket, és utána elisszuk a bevételt, azért persze nem így tettünk, hála istennek, főleg hogy én már a behatolás után igen jó helyen éreztem magam: egy magányos DJ a közelmúlt legszínvonalasabb (és magához Kylie-hoz is könnyedén köthető) elektro- és popslágereivel (és persze egyre növekvő hangerővel) izzította az inkább csak komótosan áramló tömeget (Robyn, Calvin Harris, Madonna, Justice, Estelle, stb.), a kivetítőkön időnként félbeszakítva az énekesnő parfümjének egyébként igen korrekt promója által (a bejáratoknál mellesleg kylie-sra fazonírozott hölgyikék mindenkinek osztogattak illatmintát is, partnerem legnagyobb örömére).

Aztán szép lassan, egy ilyen kaliberű sztárhoz képest szerintem kifejezetten tolerálható mértékű csúszás után (amit ráadásul egy kis aranyos „kötélmászós közjátékkal” is feldobtak), kialudtak a fények, mi is feltápászkodtunk a küzdőtér padlójáról, és elkezdődött mindaz, amit szavakkal leírni szerintem nem igazán lehet, így aztán innentől kezdve csak az esetlen próbálkozásaimmal tudok szolgálni, hogy azért valamit, valahogy mégis megörökítsek ebből a csütörtök estéből…

Beindultak az elképesztően magával ragadó és szemgyönyörködtető látványeffektek a hatalmas színpadi kivetítőn, felcsendültek a Speakerphone hátborzongatóan belassított, és még annál is hátborzongatóbb iramban felpörgő foszlányai, egyszóval egy rendes rajongónak (mint például nekem) már azelőtt elpattant minden egyes idegszála, hogy az ausztrál mininő észrevétlenül színpadra (sőt rögvest a színpad fölé) emelkedett futurisztikus, lila ruhakölteményében és vagányan megcsinált, rövid, szőke frizurájával, majd táncosaival kiegészülve végérvényesen belecsapott a lecsóba az X egyik legzseniálisabb húzódalával…
Egy ilyen felütés után bűn is lett volna bármi mással fokozni a minden pillanatában tökéletesre kiszámított népőrjítést, mint a Can’t Get You Out Of My Head-del, amely után Kylie végre először üdvözölte a közönséget, természetesen magyarul is (de közel sem ez volt az utolsó alkalom, amikor bájos lelkesedéssel próbálgatta nyelvtudását). Túl sokáig azonban nem pihizett – gyorsan felkonferált egy eddig kiadatlan új dalt (Ruffle My Feathers), egy táncra felszólító kurjantást követően megint biztosra ment egyik slágerbombájával (In Your Eyes), majd hirtelen egy amerikai középiskolában találtuk magunkat… Az egyértelműen Gwen Stefani-nak „köszönhető” „Cheer Squad” blokkot eleinte csak három trombitás fiatal vezette fel igen hatásosan, aztán felbukkantak az énekesnő nevét skandáló pompomlányok is, amiből végül a Heart Beat Rock és rögtön utána a friss kislemezsláger Wow nőtte ki magát.

Egyik személyes kedvencem viszont egyértelműen a „rockos” harmadik blokk volt. Én már akkor orgazmusközeli állapotba kerültem, amikor a baljós aláfestőzene alatt a kivetítőn megjelent az énekesnő alakja, fekete-fehérben, szinte tetőtől talpig csipkébe burkolva, ami valami leírhatatlanul kísérteties, gyönyörű és grandiózus látványt nyújtott, és amit a megfelelő pillanatban még megfejelt Kylie kedvenc állandó táncosa, Marco Da Silva, az ő meztelen felsőtestével és (homo)erotikus mozdulataival (elhaló női és férfi sikolyok mindenfelé), de amikor feltűnt a levegőben a hatalmas, ezüstös koponya, rajta a tűzpirosba burkolt, hús-vér Kylie-val, és felcsendült az X szerintem legjobb (sőt talán az egész kerrier egyik legütősebb) dala, a nyers lüktetésű Like A Drug, az este szerintem legcsodásabb és legnagyszabásúbb kivetítős látványával a háttérben, na akkor keményen azt éreztem, hogy ez az egész itt most csakis személyesen nekem szólhat…
De még ezt is lehetett rögvest fokozni: engem nagyon meglepett, hogy épp a Slow szólt talán a legzseniálisabban az egész műsor alatt – az életmű egyik legnagyobb jelentőségű slágere a tetőponton rockos (!) „zúzásba” fordult át, ami megdöbbentően jól állt neki. Öröm volt hallgatni, no meg sokadszorra is konstatálni, hogy egy sokkal izgalmasabb és többre képes előadóról van itt szó, mint ahogy azt a legtöbben gondolják… Az imádnivaló 2 Hearts glam-rock szösszenete tökéletes levezetés volt az első félidőt lezáró, keringős intróval felvezetett és slágermennyiség tekintetében talán legkoncentráltabb „Black vs. White” tematikájú blokk előtt, ami rögtön az egyik legrégebbi kedvencemmel, a gyakorlatilag koncertre „tervezett” On A Night Like This-szel nyitott, és az idei év méltán egyik legnagyobb slágerével, a monoszkóppal és szédítő színkavalkáddal még tovább bolondított In My Arms-szal zárt, de a kettő között elhangzott még minden idők valószínűleg leggrandiózusabb camp-diszkó himnusza, a Your Disco Needs You (rögtön az jutott eszembe, hogy akkor most kellene hozni a nyugtató injekciókat a buziknak), valamint a Kids és a régi időkre emlékeztető Step Back In Time – mindkettőt nagyon tetszetősen oldották meg: előbbit (Robbie Williams kézenfekvő hiányában) két vokalistacsajával közösen adta elő az énekesnő (akit egyébként az egész műsor alatt mindössze ez a két vokalista segített), utóbbit pedig eleinte (még mindig a két csajjal kiegészülve) gyakorlatilag a cappellában élvezhettük, mielőtt a dal közepén hirtelen beindult volna a retro-diszkó, és ez az egyszerű, ám nagyszerűen ható ötlet is jól példázta, hogy Kylie nem próbálja minden áron szőnyeg alá söpörni tingli-tangli gyökereit, inkább okosan feljavítva beépítgeti azt jelenlegi, hibátlan imidzsébe, ha arról van szó…

Némi szünet után jött a második felvonás, és a másik személyes kedvencemnek bizonyuló távolkeleti blokk nyitánya megint szabályosan lélegzetelállítóra sikeredett. Köztudott, hogy a botrányosan alulértékelt indie-korszak a kilencvenes évek közepén a szívem csücske, és hogy a G.B.I. szürreális videója szerintem az életmű egyik legzseniálisabb művészi húzása volt (gy.k.: egyik kedvencem, a szívtipró Stéphane Sednaoui rendezte, aki akkoriban épp Kylie-val járt, szóval a szerelem valóban csodákra képes…), így aztán újfent teljesen elérzékenyültem, hogy a szintén Towa Tei-jel közös Sometime Samurai is terítékre került, igaz, csak felvételről, de panaszra a legkevésbé sem lehetett okunk, hisz az alfahím táncosok közben olyan lenyűgöző szamurájshow-t produkáltak a díszletelemeket is bevonva, hogy csak bámult mindenki tátott szájjal…
Miután az énekesnő kiszabadult nem csak egy piramisból, de egy meghökkentően komplex gésa-kosztümből is, belecsapott a Come Into My World-be, na de nem is akárhogy, hisz újabb hatalmas örömömre a Fischerspooner-ék féle remix ütötte meg a fülem, ami szerény véleményem szerint a remixek mindenkori történelmének egyik legészveszejtőbb darabja. Aztán megint az új lemezről bukkant fel két remek, lendületes dal, a Nu-di-ty (ami előtt a férfi táncosok stílusosan buja mozdulatokkal megszabadították hölgytársaikat felesleges ruhadarabjaiktól) és az imént említett indie érát idéző Sensitized, hogy eljöjjön végre az „öngyújtólengetős” vallomások ideje is.
A két szélen helyet foglaló zenészeket leszámítva az egész színpad kiürült, de a káprázatos türkiz estélyiben belibbenő énekesnő egy szempillantás alatt egymaga betöltötte az egész sötét űrt, és végtelenül egyszerűen, sallangmentesen, mégis lebilincselően elénekelte egy megejtő szépségű új, kiadatlan dalát (Flower) és a jólismert I Believe In You-t, lecsupaszított balladaverzióban, kifejezetten a közönségnek címezve. Az este valódi fénypontja volt ez a két dal, holott „csak” állt egy helyben és énekelt ez a sugárzó kis nő – és ez szerintem el is árul róla körülbelül mindent…

De természetesen csakis bulival érhetett véget az este: egy kis hajókürtös átkötést (meggyőződésem, hogy Björk Wanderlust-jának intrója volt!) és a meleg rajongótábornak kedveskedő, bohém matrózfiúk fenekét érintő poénkodást követően egész kis tengerparti színdarab bontakozott ki Barry Manilow Copacabana című örökzöldje alatt, és végül a Spinning Around zárta a második felvonást (ami visszafogottabb tempójával decens levezetése volt a hosszabb és slágeresebb első résznek), és egyben az egész főműsort.
Még egy utolsó átöltözés után természetesen visszatért Kylie, ezúttal „csak” vagány, lezser ruciban, táncosok nélkül, egy kis ráadásra: a No More Rain keserédes anti-depi himnusza után a Love At First Sight-tal búcsúzott el végleg, frenetikusan és bájosan…

Mint vokálcentrikus zenerajongó, én nagyon tudom utálni, amikor a középsúlyos halláskárosodást okozó zajban éppen a lényeg, az előadó hangja veszik el, de itt természetesen ilyesmiről sem lehetett szó egy percig sem, a hangtechnika is überprofi és hibátlan volt, és nem hiába, hisz a szerintem énekesnőként (is) gyakran alulértékelt Kylie nagyon tisztességesen végignyomta az egészet, sőt néha olyan remek vokális teljesítményt nyújtott, amilyet talán még stúdiólemezein se nagyon…

Én személy szerint már régóta masszívan szerelmes vagyok ebbe a nőbe, de az a helyzet, hogy még így is sikerült felülmúlnia az elvárásaimat. „Csak” arra számítottam, hogy kapok egy végtelenül profi és látványos, hibátlanul megszerkesztett és kivitelezett show-t, de még annál is sokkal többet kaptam – számomra ez nem csak egy show volt, hanem már valamiféle kortárs összművészet, egy leírhatatlan, néha már-már földöntúlian eksztatikus élmény, amit úgy bámultam és hallgattam, hogy közben bele sem mertem gondolni, mennyi munka lehet benne. A bátor és zseniális megoldások, mind zeneileg, mind látványban, a mindig kísérteties és gyönyörű intrók és összekötőzenék a dalok között, a bámulatos táncosok, akiket nem is tudom, honnan szerezhet Kylie, mivel akrobatikus mutatványaikat csodálva mindig csak az jutott eszembe, hogy biztosan úgy „gyártják” őket neki valami földalatti laboratóriumban, az ausztrál sivatag közepén…

És akkor itt van még ez a nő is, aki gyakorlatilag minden megmozdulásával azt bizonyította, hogy a ‘szupersztár’ és az ’ember’ a legkevésbé sem egymást kizáró fogalmak. Én legalábbis végig azt láttam, hogy nem muszájból énekel, nem muszájból táncol, nem muszájból mosolyog megállás nélkül, nem muszájból szólal meg többször is magyarul, nem muszájból csinálja ezt az egészet… Eljött, és mindenféle látványos allűrök nélkül ugyanúgy lenyomta a csodás show-ját a nyilván jóval szerényebb magyar közönségnek, mint mondjuk a brit és ausztrál tömegeknek; végig közvetlen volt; korát egy pillanatra sem szégyellve, őszinte lelkesedéssel jegyezte meg, hogy milyen hihetetlen, hogy napra pontosan tizenöt éve volt már, hogy először Budapesten járt; láthatóan mindennemű felsőbbrendűségi érzés nélkül dolgozik együtt táncosaival és vokalistáival, bármikor simán megosztja velük, vagy akár egészen át is adja nekik a főszerepet; kiszúrta az ismerős arcokat a tömegben, és a legnagyobb természetességgel fogadott el üdítőt az első sorból; és ráadásul nem vitte túlzásba a „showgirl” szerepet, végig inkább a zenei előadó, az énekesnő „szerepét” részesítette előnyben…

Száz szónak is egy a vége, Tori Amos tavalyi sportarénás fellépése után ez volt eddigi életem második legnagyobb koncertélménye, és nagyon úgy érzem, még Alanis-nek és Róisín-nak is alaposan oda kell majd tenniük magukat, ha ezt überelni akarják augusztusban…
Soha nem gondoltam volna, hogy bármikor is kétségeim támadhatnak majd a popkirálynői trónt illetően, és most még nagyobb dilemmában lennék, ha újabban már a Hard Candy erőltetése helyett nem venném inkább újra és újra elő a Ray Of Light-ot, vagy valamelyik másik szép emlékű társát, de most azért szívem szerint beállítanám Madonnát a tömegbe ennek a turnénak valamelyik állomásán, a timbalandos bohóckodás helyett, akár csak négy percre is – szerintem gyorsan rájönne, hogyan lehet, hogyan kell megváltani a világot, akár a negyedik x-en túl is…