Keith Caputo – Arena, Bécs

A szervezôk jól mérték fel a várható érdeklôdést, a közel 200 ember kényelmesen elfért, nem tapostuk agyon egymást.

Este 8 helyett, 9 körül Ricky Warwick egy szál elektroakusztikus gitárral a kezében a húrok közé csapott, hogy saját szerzeményeivel szórakoztassa a közönséget. A harmadik számban már szájharmónikázott is, de mivel nem Guiness rekord kísérletrôl volt szó, több hangszerhez már nem nyúlt. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy Ricky-re lehet hogy többen emlékeznek a felesége miatt (Vanessa Warwick vezette anno a Headbangers Ball-t az MTV-n), mint korábbi bandája, az The Almighty kapcsán. Amit most nyújtott, ugyan nem volt rossz, de emlékezetesnek sem volt mondható, meg hát Bob Dylan még él és köszöni jól van. Megtudtunk viszont egy csomó hasznos információt a magánéletérôl, hogy Belfastban született, de Kaliforniába költözött, hogy van egy hathónapos kislánya (Pepper?) és hogy nagyon nem kedveli Paris Hilton-t (Rich Kids c. szám). Hamarosan új lemezzel jelentkezik (Belfast Confetti) és még idén visszatér koncertezni Európába (valószínüleg nem szeret pelenkázni…)

A mikrofonállványok magasságából már lehetett sejteni, hogy Keith Caputo a színpad mely részét foglalja majd el. Bár már harmadszor láttam élôben (még Pesten a Life of Agony-val az Anthrax elôtt, valamint szólóban a második Nova Rock fesztiválon), még mindig elcsodálkozom rajta, hogy milyen alacsony is ez az ember. De annál nagyobb a hangja!

Az érzelemvilágáról sokat elárultak a koncerten árusított polók. Az egyiken egy a saját szívét kitépô és kezében tartó figura, a másikon saját magát fôbe lövô fickó, míg egy harmadikon egy valószínüleg halott, harisnyakötôs lány (a lemezborítóról). Még csecsemôkorában elvesztette az édesanyját heroin túladagolás miatt, édesapja követte ôt – hasonló módon – 2002-ben. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy sötéten látja a világot. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a zene révén tudott kimászni a saját poklából, ez jelentette, jelenti neki a menekülést. Na de vissza a koncerthez!

Mivel nemrég jelent meg az új lemez (A Fondness for Hometown Scars), érthetô módon az új dalok kerültek elôtérbe, de szerencsére a Died Laughing lemezrôl is „szép számban” szemezgettek, bár azt sajnálom, hogy a Home c. dal kimaradt a programból. Számai alapvetôen szomorúak, merengôek, de mégis valahogy pozitív érzéseket keltenek az emberben, de akadtak igazi, vér depresszív dalok is, mint pl. a Hearts Blood on your Dawn, ezek nem is tetszettek annyira! Miközben a Cobain-t játszották, hirtelen átváltottak a Nirvana Smells like Teen Spirit c. klasszikusra. Kellemes meglepetés volt még a ráadásban az INXS-tôl feldolgozott Never Tear us apart is, valamint a záróakkordként egy szál szintivel felvezetett, majd a visszatérô zenészekkel felpörgetett Let`s Pretend a Life of Agony-tól. A koncert hosszára sem lehetett panasz, jó 1 óra 45 percet játszottak, s leszámítva egy kisebb szóváltást Keith és egy, a közönség soraiban hözöngô, részeg fazon között, valamint a hatalmas cigarettafüstöt egy nagyon jó koncertnek lehettünk fül- és szemtanúi.

Ráadásul megtudtam, hogy Keith nemsokára visszatér a Life of Agony-val is és fellépnek többek között Bécsben és az A38-on is!