Wendigo – Hollywoodoo @ WigWam

W-s este, mondhatnók, de nem élünk ilyen olcsó poénokkal. A WigWam

elvileg a magyar rockzene egyik fellegvára, ezért kissé szégyenkezve
jegyzem meg, hogy életemben nem jártam még ott. Távol áll tőlem a hely
szellemisége (motoros, kétméteres, százhúkilós, bőrkabáros, kendős), és
az ehhez kapcsolódó zenestílus, valamint a törzsközönség.

Így természetesen el is tévedtünk, az a nyomorult bkv útvonaltervező véletlenül két
megállóval hamarabb ajánlotta a leszállást, mint ahogy kellett volna,
végül közel fél órás bolyongás után Albertfalva betondzsungelében
megtaláltuk a helyet.

Szép nagy tér, kellemes. Intronak Metallica St. Anger DVD ment
kivetítőn, még nem láttam eddig, kicsit gázos, de a hangulat
megalapozásának jó. Korrekt a ruhatár, kicsit sok a belépő, az italárak
átlagosak, közönség nulla – röviden és tömören így jellemezhetném a
fogadtatást. Talán nem kéne a halál retkes végtagjába tenni az
überrockklubbot, és akkor lenne valami értelme is. Bár nyilván valahogy
fenntartja magát, de a belvárosi pinceklubbokhoz szokott underground
népség nem szívesen merészkedik ilyen területre. Ez van.

A helyzet később sem lett sokkal jobb, ezért Wendigoék alig 30-40
néző előtt álltak színpadra, szemmel láthatólag a legtöbben közülük
csak miattul jöttek. Ide tartozik, hogy amikor pár hete megláttam a
„line-up”-ot, másodpercekig csak pislogtam. Mondjuk úgy, hogy nincs sok
köze egymáshoz a két zenekarnak, így értelemszerűen a közönségük sem
túlságosan kíváncsi a másikra. No mindegy, a fiúk elkezdtek zúzni,
vokálisan sajnos az átlagos szintjük alatt teljesítettek, később
kiderült, hogy a gitárok valamiért nem akartak szólni a
kontrolládákban, még külön kérésre sem. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy
ilyen klub ennyire lekezelő tud lenni, ráadásul ezúttal még csak azt
sem mondhatják, hogy egy noname zenekarról van szó.

Hallottunk
két számot a készülő lemezről, az egyik az Entropia, amit már korábban
is játszottak, nomen est omen, progresszív-témaváltogatós darab, de
mégis „egyben van”. A másik a myspace oldalon is hallható Audio Leash,
tipikus koncertnóta. Az énekes úr nem is fogta vissza magát az
üvöltözés/hörgés terén, és jól is van ez így. Amúgy meg egy tipikus
Wendigo-koncert volt, mivel voltam jópáron, nem hozott óriási
meglepetést. Nagyon várom a második lemezt, meg azt, hogy szélesebb
tömegeket megérintsenek, és erre szerintem meg is van az esély, mert jó
irányba haladnak, lesz zúzás, progresszió, és popszám is, ez utóbbi
tökjó, kár, hogy most nem játszották. Hold on, be strong!

A
Hollywoodoo sosem állt közel hozzám, most mégis végigálltam és
-hallgattam a zenekart. Mit mondjak, profi zenészek egytől egyig, nincs
ebben hiba, lájtos, lazulós, szórakoztató műsoruk van. Engem csak az
énekes zavar, sajnos nagyon nem jön be a stílusa (itt elsősorban az
énekstílusra gondolok), de ez kizárólag csak ízlés kérdése, és ahogy
észrevettem, ezzel a véleménnyel egyedül maradtam az időközben cirka
100-120 fősre duzzadt tömegben, bár ezen nem kell meglepődni egy
Hollywoodo-koncerten 🙂

Nem ismerem a teljes repertoárukat, de az
tény, hogy arra törekedtek, hogy mindenféle stílust megérintsenek a
reggae-től a rnr-on keresztül a cigányzenéig. Ennél több dicsérő szót
viszont ne várjatok.

Összességében eléggé középszerű megmozdulás
volt, de mindenben van valami pozitív: 3,5 éve nem voltam orvosnál, az
utóbbi időben viszont annyira kikészültem, hogy kénytelen voltam
elmenni, pár órával a koncert előtt. Aztán kötelező vérnyomás-mérés
lefekvéskor, és meglepődve konstalláltam, hogy egy laza 30-as
csökkenéssel sikerült elérni a viszonylag egészséges szintet a zúzós
tikatika metálzene ellenére is… azaz szerintem éppen amiatt. A zene
gyógyít. Pont.