Bár a héven még csaknem-alszunk, és lábainkra is ráférne pár hét lógázás, azért hétre az Open színpadnál vagyunk, és még székeket is sikerül lopnom némi szemfüles ugrálás révén.
A mindig nagyon vicces Kőhalmi Zoltán (így nézek ki, így beszélek, nem ezen kell röhögni) szerencsére jóval többet beszél, mint Szabó Kristóf, aki valamiért megretten talán a szígetközönségtől, az önmagát visszaadó hangosítástól, és ugyebár teljes zavarban, ritmikailag szétesve nehéz a közönséget stand-up comedyvel mulattatni, pedig láttam én már őt viccesnek a tévében, majd talán legközelebb. Kőhalmin viszont sokat röhögünk, mint mindig, még ha részben ismerjük is a szövegeit már.
Irány át Sinead O’Connorra, még mindig csaknem-kopasz, még mindig mezítláb, egy fokkal talán már kevésbé hamvas az arca, mint amikor szerelmes szemekkel bámultam a tévében (jó hogy, már túl van a negyedik ikszen), de a szemei még mindig ugyanolyanok, a zenéje varázslatosan egyszerű, a hangja csodálatos. A nagyszínpad előtti tömeg kétharmadát lemészárolná Gróf Balázs pestiestkülönszámos darabolós pingvinje: nem lehet elég közel tolakodni a nagyszínpadhoz ahhoz, hogy körülöttünk ne dumálják végig a kifejezetten csöndes, főleg akusztikus, enyás-tercelgetős-népzenés-lélekemelős koncertet; azért mi igyekszünk, és az élményt meg is kapjuk. Persze valamikor fél kilenc tájt felhangzik a Nothing Compares 2 U is, most végre rájövök, hogy amikor még angoltudatlanul hallgattam a slágert (basszus, 17 éve volt már), és azt dudorásztam kerekfejű, Robin Hoodon éppen nevelkedő kiskölyökként, hogy „Nottingham back”, azt részben legalább a kifejezetten zöngés előadás és a szó elharapása is segítette, hiszen valahogy úgy hangzik most is, hogy „nótingámbe(a)…”, de ez most mellékszál, lényeg, hogy mindkettőnket megérint, és Sacim ki is jelenti, hogy ha majd babát vár egyszer, szeretne Sineadet játszani a pocakjának, én meg egyetértek, nem csoda, hogy hamarosan veszünk is két cédét a csajszitól.
De előbb még, ha kijutunk egyáltalán a nagyszínpadtól a sártenger és pocsolyák által szinte elzárt utakon, Váczi Eszter és a Szörp zenéjébe hallgatunk bele a jazzsátorban, ő is jól énekel, a muzsika kellemetes, de inkább háttérzene, pár szám után inkább a világzenei mellett döntünk. Útközben kürtőskalácsot is beszerzünk, így jutunk át Eddie Palmierihez, akit hallgatva először még a világzenei melletti cédésátorban kerestetünk és veszünk Sinead O’Connort meg pár másik cédét is, majd a tánctéren táncolunk. Palmieri a pestiestes leírás alapján még nem volt annyira érdekes, de délután megnéztük a youtube-on, ahol egy hetvenes évekbeli felvételen egy Fidel Castro kinézetű fickó zongorázott kellemesen; ki gondolta volna, hogy az „egyaránt mestere a klasszikus jazzirányzatnak, a salsának és a latin jazznak” azt jelenti, hogy 90%-ban ugyanazt a típusú zenét kapjuk, amilyet utoljára igazán hét éve, Finnországban, a pori jazzfesztiválon hallottam, márpedig akkor ott nem más, mint a teljes és eredeti Buena Vista Social Club lépett fel: rettentően élvezzük ezt a muzsikát is, csak az utolsó ráadásszám közben oldalgunk el, hogy elkerüljük a tömeget.
A popszínpadon tizenegykor a Kistehén tánczenekar, és tényleg, történelmi pillanat, tizenegykor el is kezdenek játszani, hát ezt is megérhettük, barátaim. Sokadik pozitív meglepetés ma: egyrészt bebizonyosodik, hogy a fémvázas sátrakban is lehetséges úgy hangosítani, hogy értsük a szöveget, másrészt, ebből kifolyólag, végre élvezni is tudjuk kistehénék koncertjét, teljesen jó ez az értelmesen és érzékkel tökőrült hozzáállás, jót bulizunk. A vége pedig külön emlékezetes, mi lehetne a zárószám, mint…– halljuk, és tényleg a szájbergyerek jön, csak mégsem. A dallam még csak-csak emlékeztet, a szöveg ugyanaz, a ritmust viszont leginkább bossa novának lőjük be, ráadásul a sorok közepén szünettel, valahogy így: „van egy kék tó – szün, szün, szün, szün – a fák alatt /szün/ ha beleteszem, lehűti – szün, szün, szün, szün – a lábamat…”, persze a közönség mindig beveszi és a régi ritmust énekelné, de ott, a színpadon csakazértis így nyomják csaknem végig, aztán fél percre a régi módra zárják, illetve utána még átmegy reggae-be, illetve ez már ska, illetve még gyorsabb, és őrülten pörgős csúcson zár a szám, mi tombolunk, asszem, a közönség is, köszönjük, klassz volt, asszonykám ki is jelenti, hogy mától kezdve kistehén-rajongó is.
Ennyi pozitív élmény elég is volt mára; nem akarjuk elrontani, inkább a kijárat felé vesszük az irányt, futva még a hévet is elérjük, meg sem állunk hazáig.