Az alábbi kép a Nine Inch Nails koncertjén készült. A felvételből úgy tűnik, mintha Trent Rezonőr és együttese a nagy sötétségbe hoznának bele kirobbanó fényt és világosságot, márpedig semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy igazából ezzel ellentétes az együttes „művészi célkitűzése”. Azért, kérem olvasóimat, mégis tekintsék meg ezt a képet, mert utána kifogyott az elem a gépemből, ezért másik nincs:
Szóval nem rossz ez a NIN, de azért hadd jegyezzem meg azt, hogy az amerikai rockegyüttesek azért nem tudják belőlem az általuk szándékolt hatást kiváltani, mert aki olyan véresen komolyan veszi magát, mint ezek a sátánnal kacérkodó usás rockerek, azt én általában nevetségesnek találom. A főoldalra kitett kis refrén szövege is annyira erőltetten félelmetes akar lenni, hogy az számomra az üzenet átélését abszolút kizárja a zene milyenségétől függetlenül. Ilyen bugyuta versikéket Britney Spears énekeljen, mert a pop egy szándékoltan nevetséges műfaj, tehát ott abszolút megállja a helyét egy általános iskolai színvonalon írt dalszöveg. Ezzel szemben a Nine Inch Nails és társai számomra olyan hatást keltenek, mint amikor két hatodikos kissrác azon vetélkedik, hogy ki tud csúnyábbat káromkodni. Ami igazán nagy kár, főleg akkor, amikor a zene kifejezetten megüti a „nemrossz” kategóriát. Ne legyen könnyűzene humorérzék nélkül, még akkor se, ha nem is könnyű.
(Személy szerint engem sokkal inkább megüt például az, amikor George Michael az ő lenge stílusában a sok kajla popsláger között pl. azt énekli a Strangest Thing című számban, hogy „There’s a liar in my head and a thief upon my bed – and the strangest thing is I cannot seem to get my eyes open” vagy a Praying for Time-ban azt, hogy „and you cling to the things they sold you, did you cover your eyes when they told you that he can’t come back because he has no children to come back for” vagy akár a Spinning the Wheel közepén elejti, hogy „baby don’t you love that trash„. De a depressziós rock műfajában is van, aki a megfelelő adag öniróniával tudja számomra fogyaszthatóvá és átélhetővé tenni saját magát, első helyen említeném a Placebót és a Cure-t, akik természetesen nem amerikaiak. Ízlések és pofonok, ez van.)
A nap további hírei:
- Felfedeztük a görkoris diszkót, de nem mentünk be, viszont végre találtam partnert egy Túró Rudi-szumóra, úgyhogy legalább azt sikerült abszolválni. Marha nehéz az a pirospötty medicínlabda-jelmez.
- Számomra a Hooverphonic is felfedezés volt, a Sziget eddigi legkellemesebb meglepetése. Eszméletlen jó volt, és továbbra is követelem, hogy a Wan2 sátor legyen nagyobb.
- Nagyon tetszett a Zagar is, bár nem mintha az énekesnői kar túl sok újdonságot hozott volna a produkcióba. Judy J-t utoljára ugyanezen a színpadon láttam, kb. 3-5 éve egy Casio Samples-koncerten. Péterfai Borit ma este látom legközelebb a Színésztánczenekar koncertjén a Mirrorsban. Mindenesetre elképesztő, milyen jól tud esni a Zagarnak ez az orgazmikusan szétcsúszó hangörvénye. Zagart hallgatni olyan, mintha az ember lassított felvételben álmában zuhanna. Még akkor is, ha az első sorban áll, és a hangerő a dobhártyaszaggató szinten is túllép helyenként.
- Ja, apukám is kijött, a Nine Inch Nails-re. A koncert tetszett neki, a tülekedés és a sár nem. Erik Truffazon és Toolon gondolkodott még tegnapelőtt, ma már biztos, hogy nem jön ki többet.
- Átkeresztelkedtünk Tibinek, ami elég nagy fasság őszintén szólva, legalábbis úgy, ahogy azt ott a Táncdlfsztvál előtt csinálják, de csomó csokit kaptunk, ezért megérte.
- Saját tegnapi tanácsom ellenére magamon hagytam a pólót ma a hazafelé irányuló elázás közepette, és amíg a HÉV-megálló teteje alá nem értünk, addig kevésbé volt szar, mint félmeztelenül, viszont utána hazáig sokkal szarabb volt, mint ha szárazon tartottam volna a felsőruházatom.
A befejezés végül az legyen, hogy amikor a címben és a bevezetőben emlegetett ördögi pólós srác elhaladt mellettem, akkor észrevettem, hogy a trikója hátára pedig az volt írva, hogy „Satan is going”.