A tömeg is hasonló mértékű, meglepő a sokaság napi első világzenei zenekarhoz képest; asszem, a japán dobolás mint műfaj most elég népszerű, a nyelve meg kellőképpen univerzális ahhoz, hogy az etnopopmánoktól punkékig mindenki jól rophassa rája. Elfelé jövet találkozom kedvenc IT-osztályvezetőmmel, úgy tűnik, a munka szabadság közben is utolér. Bóklászunk egy adagot, majd becélozzuk az Open színpadot, amely előtt meglepetés vár a Guinness-miniszínpadon a Három kismalac szerepében: Malacka, ésatahó meg még egy zenekartag danol kissé ovis szintű obszcén mókákat, örüök nekik, odamegyek fotózni, és Kriszta rámnéz, hát rásziázok, úgyis ismerősök már, ő meg visszasziáz, ó, megvan a boldogság, ha már a péntek éjjeli Krisztabúcsúztatón nem lehetek ott, legnagyobb szívfájdalmamra. Aztán stand-up comedy, Litkai rutinból hozza a formát, Kiss Ádám egyelőre jóval mérsékeltebben vicces, ráadásul úgy gyűlik a tömeg, hogy egy idő után semmit nem látok belőle, szóval őt egy idő után hanyagolom, tőlem elszakadt asszonyomat a sátorban hagyva lófrálok és kattogok a környéken.
Utána együtt lódulunk Quimbyre, még mindig nem a kedvenc koncertzenekarunk, de korongon már egészen sikerült megszeretni a korábbiakhoz képest, csupán míg lemezen hangsúlyosabban hallható a zene és visszafogottabb imprómennyiség révén belül tudnak maradni azon a határon, amit már idegesítő őrületnek neveznék, nekem ez színpadon még mindig sok, leginkább a nem lírai számoknál, főleg hogy úgy tűnik, idén általános lesz a mellkasdübörgető-peacemaker-megzavaró dobolás, amiért talán az első számú ludas a hátra kihelyezett két bazi nagy hangfalcsoport: rezeg a mellkasom, a nadrágom, de még a kezemben tartott sörösdoboz rezgéséből is hallanám a zenét, ha másként nem. Finn ismerőseink füldugózását imitálva két számot befogott füllel élvezünk, egész hatásos, hallatszik a zongora is, jé. A tömeg táncol rendesen, de nem fotózom, mert valaki a közelben idegesítő „de jól bulizunk, ugye?” vigyort szoborva arcára és fejét diszkópatkányok módján ritmizálva fotózza a jónépet, hát ha ez engem kikészít, akkor én sem csinálom inkább másokkal, leszek rossz riporter inkább.
Quimby után megtöltjük hotdogjainkat majd hasunkat a szokott helyen (legalább idén megint mi tölthetünk), jóllakunk. Kicsit késve jutunk vissza Manu Chaóra, risingsunnal lesz itt találka a keverőpult mögött, ott is maradunk, a legjobb: bár a zenészek csak kivetítőn, táncolni itt van igazán hely a tömegben. Ropjuk is rendesen, a műfaj-meghatározással mindig bajban vagyok teljes dilettánsként, de ez a latinos-rockos reggae-ska nem hagyja sokáig nyugodni a lábainkat, táncolunk ketten, majd ris is csatlakozik, végül sizi is, végre büdös-izzadtra táncolhatom magam, ez de kellett! Aztán beüt a szigettörténelmi pillanat, de ciki, elmegy az áram, de mindenhol, állunk és átérezzük a történelmi jelentőségét a helyzetnek, buli van a pár vészlámpa fényétől eltekintve koromsötétben, mi, az elektromosságfüggő népség, jé, de fura a csöndes és sötét sziget, aztán visszajön az áram, a zenekar rögtön ott folytatja, ahol abbahagyta, aztán a következő szám közben megint elmegy, de most csak pár másodpercre, kicsit ciki, de hát ez van, ennek ellenére táncolunk kifulladásig a talpunk nyomán a levegőt megülő porfelhőt sugárnyalábokként átszelő reflektorok napsütésében.
Tizenegykor, a végén át a mindenféle mobil helyett most Ászok nevű popszínpadra, rögtön megtapasztalva a dolog előnyét: nincsenek végre hülye üzenőfalak, amelyekre ki lehet írni figyelemmegzavarásként olyanokat, hogy Én itt, te hol?, hogy Szeretlek, prüntyő, esetleg Punciii!, végre a zenén és a zenészeken a hangsúly. Illetve, nekünk azon, hogy a táncitól kifulladtunk, a por vastagon megült nyelőcsövünkön, hörgőcskéinken, úgyhogy inni kell, vagy meghalunk is. Otthagyom Sacim a sátorban, megyek, sorbanállok, veszek vizet, ice teát és sört, a vizet asszonynak viszem, a másik kettőt két perc alatt legurítom, jó nekem. Szerencsére Rulezék csak jó sokára csapnak a húrok közé, még visszaértem a kezdetére, de elgondolkodom, hogy csak nekem tűnik-e úgy, hogy a Balaton Sound után megint igen röpke koncertet adtak. Amúgy idén először Hajós is formában, gitárral improvizál és szövegel az áramszünet tematikáját választva vezérfonalul (épp próbáltak tán akkor). Felhangzik a Pattanásos asszisztens is, rég hallottam, viszont fél egykor kifelé menet döbbent fiatal srácok kérdezgetik tőlünk, ugye, tényleg nem volt a Zazie az ágyban? Tényleg nem, a koncert hóttzicsi rövidebb volt egy óránál is.
Némi kolbászolás után csatlakozunk újra a többiekhez, még tepsikével is találkozom életemben először, aztán be a Wan2 színpadra, Yonderboi zenél, rögtön a Splendid Isolation nyitódarabjával, a talán leghatásosabb/hatásvadászabb k.-jó boi-nótával, az All We Go to Hell-lel, remek felütés bármihez, csak Herendi lehetett képes arra, hogy a Lorába zárószámnak tegye be (és ott is működött). Sorra jönnek a slágerek, ám lassan elszédülünk; a sátorban az összes oxigénmolekula helyén kizárólag por, bagófüst és büdös van, nem is bírjuk tovább, háromnegyed kettő tájt kitámolygunk a sűrű tömegen át, és elindulunk hazafelé.
A békási hévmegállótól hazáig vezető egy kilométert komolyabb alkoholos befolyásoltság híján is dülöngélve, végkimerülve tesszük meg; jesszus, mi lesz itt a következő hat napon?