Péntek délután kisebb-nagyobb bonyodalmak után, 6 körül
értem kis hazánk egyik legnevesebb borvidékére, Tokajba, hogy fesztiválozzak
egyet a Tisza partján. Tavaly már jártam itt, és azt kell mondanom, hogy talán
ez a leghangulatosabb vidéki fesztivál. A várost ilyenkor teljesen belakják a
fesztiválozók (bár nem tudom, hogy ennek a helyiek mennyire örülnek), mindenhol
fiatalok boroznak, lángosoznak, vagy éppen pancsolnak a Tiszában.
Észrevettétek
már, hogy a Hegyalja az egyetlen fesztivál, ahol több embert látni borral vagy
fröccsel a kezében, mint sörrel?
Naszóval, megérkezésem után ledobtam a cuccaimat az előző nap érkező barátaim
által már felállított sátorba (nekik ezúton is köszi az elszállásolásért), és
már mentünk is be a fesztiválterületre, hiszen kezdődött a Heaven Street Seven. Én személy szerint nem vagyok egy nagy HS7
rajongó, de fesztiválokon mindig beléjük „botlom”, és mindig megállapítom, hogy
elég jól nyomják. A Jim Beam sátor most is teli volt, a számok első két
akkordja után általában a rajongólányok sikítozásban törtek ki – amiből arra
következtettem, hogy ők már ennyiből is vágják, hogy melyik szám jön, ez rólam
nem mondható el, én ugyanis csak az első pár sor után realizáltam, hogy mit is
játsszák éppen, szóval még van mit tanulnom, na. HS7 után belenéztünk a Sepultura koncertjébe, végülis
mégiscsak ez a zenekar a fesztivál egyik headlinere. Kis társaságunk nehezen
tudott különbséget tenni a számok között, mert hát mindegyikben hörögnek meg
üvöltenek meg zúznak, de a rajongók szemmel láthatóan élvezték. A negyedik
ugyanolyan szám után aztán úgy döntöttünk, hogy inkább megnézzük a Kistehén zenekar koncertjét, mert még
sosem láttuk őket élőben, pedig. És milyen jól tettük. A koncert előtt ugyan
egy nimfomán 16 éves lány riogatta férfipajtásaimat, de én hősien megvédtem
őket, így ez a kis affér sem árnyékolta be a koncertet. A Kistehén minden
várakozásunkat felülmúlta, tökéletes fesztiválzenekar. Színvonalas, vicces,
táncolható, és nem utolsó sorban nagyszerű zenészek. Szóval Kistehén rajongók
lettünk, bár a Szájbergyereket a végén igazán játszhatták volna gyorsabban is.
Ezután ColorStar-Kispál-Hooligans minikörútra indultunk, csakhogy mindegyikből
lássunk egy keveset. A ColorStar
olyan volt, mint mindig (bár tény, hogy eddig nem sok CS koncerten voltam, de
azok kb. mind ugyanilyenek voltak), a Kispál
sem volt jobb, mint máskor, Hooligans-en
viszont meglepő módon nem csak 12-16 éves rajongólányok voltak jelen, hanem
akadt egy-két keményebb rockerfazon is. Pedig hát a Hooligans hol rock? Na de
mindegy is, azért elég jól nyomták, sőt, Csipa tényleg egész jól énekel.
A minikörút után a Café-ba siettünk, hogy megnézzük angliai Banco de Gaia produkcióját, amit
leginkább a „szép” jelzővel lehetne illetni – gyönyörű vizuál (természeti
képek, madarak, vízesések, zöld fű, kék ég, kavicsok stb.), és persze kellemes
zene, lassúkás, álmosító, aminek meg is lett az eredménye – félóra dülöngélés,
bólogatás után nyugovóra tértünk kis sátrainkban.