Free Fest élménybeszámoló

Mikor megérkeztünk a fesztre, a Sinking Heroes játszott, ez valami (hamisan játszó) fúvósókkal megtámogatott skapunk-dolognak tűnt, úgyhogy mentünk sátrat állítani inkább.

Utánuk gondolom az As You Can jött, ordibálós metalcore-cucc, azt se nagyon figyeltük, hanem én inkább Sami whisky-s flakonjának és dobozos (!) borának az alját vizsgáltam elmélyülten.

Viszont ahogy kész lettünk a sátrakkal, gyorsan a színpad elé tűztem, mert a Szeszkor kezdett, akiket a keddi Böiler-bulin ismertem meg, és bár iszonyú szar volt, valahogy mégis annyira kurvára bejött, hogy semmi pénzért nem mulasztottam volna el. A fesztes fellépésük sem okozott csalódást, paraszt zene paraszt előadásmóddal. Rajongó lettem, ennyi. Viszont ezúttal én sérültem le a koncerten: Döme és Fater a Dance or Die-ból egymásra feküdt, én meg rájuk ugrottam, ebből egy kellemes kicsiarakás alakult ki, csak valaki fejbe rúgott, de úgy, hogy egy elképesztő pukli nőtt a fejemre, mindenki csak nézett. Végül egy haverom vett kezelésbe, vett nekem egy sört, amivel először a homlokomat, aztán a gyomromat hűtöttem.

A Portrayal alatt végig ittam és a homlokomat hűtöttem, meg azt hiszem, figyeltem, hogy megérkezik-e Titan, a gitárosunk.

Ugyanis következőnek mi (Kernel Panic) kerültünk sorra, én meg már nem szomjaztam. Sokan kérdezték a következő két napban, hogy milyen volt a koncertünk, de mindenkinek csak azt tudtam válaszolni, hogy nem igazán emlékszem rá, csak hogy a dobból semmit nem hallottam, és rémlik, hogy egyszer csúnyán szét is csúsztunk.

A következő zenekarról, az osztrák Remember The Nights-ról sincs túl sok emlékem, csak hogy a koncertjük előtt kicsit mintha fordítottam volna és segítettem volna pakolni, meg asszem tetszett eléggé. Lehet, meg kéne hallgatni myspace-en vagy valahol.

A Nesze koncertje még kevésbé rémlik, azt hiszem, ekkor jött el az a pillanat, hogy a színpad melletti hangszeres sátorban fetrengtem a földön és bealudtam.

Viszont mire a Barackca kezdett, addigra felébredtem viszonylag kijózanodva, és kiálltam a színpad szélére, hogy segéd-porondmesteri minőségemben segítsek Mezőéknek megőrizni a hangcucc épségét, mert igencsak ment a zúzás. A Barackcát sose kedveltem különösebben, de ez a buli már-már tetszett is.

A Hatóságilag Tilos alatt is a színpad szélén voltam, így ezt a koncertet is végighallgattam, játszottak egy rakat új számot, amivel a közönség nemigen tudott mit kezdeni, inkább a régiekre zúztak.

Figyeltem, ahogy beáll a Last Minute, de pár perc múlva meguntam és ismét rá kellett jönnöm, hogy a ska nem az én zeném, úgyhogy visszavonultam a sátramba, és beállítottam a telefonom, hogy ébresszen, ha jön a Leave It Behind.

Ébresztett is, úgyhogy kimásztam a sátramból és a színpad elé kúsztam, ahol a pécsi Leave It Behind hangolt. Őket már régóta meg akartam tekinteni élőben, a myspace-ükön megtalálható számok kicsit nyálasak, de nem rosszak. A stílusuk saját elmondás szerint „szerelmes-szeszelős”, ez már szimpatikus, amúgy emo-rock’n’rollként írnám le. Irtózatosan be voltak baszva, a basszeros, Kacsa mindenféle idiótaságokat beszélt, viszont arra megsértődtek, amikor bekiabáltam, hogy „hogy van a No Thanx?”, ugyanis a pécsi srácok játszottak hazánk ifjú gitárrángató sztárcsökevényeivel, és Kacsa azt válaszolta, hogy „tudod, milyen szar négyszáz visongó picsának játszani?”. Mindenesetre az énekből ismét nem lehetett hallani semmit, főként amikor bemondták, hogy vége a koncertnek, Ernő, a hangosítós bácsi meg lekapcsolta az egész keverőt, úgyhogy csak az erősítők meg a dob szóltak. Imigyen, instrumentálisan lenyomtak két számot a végén, utána pakoltunk, a koncertjük bejött, nagyon jó hangulata volt neki így éjjel nem tudom, hánykor. Asszem a hajnal legjobb beszólását a L.I.B. gitárosa követte el, amint odahajolt Kacsa barátnőjéhez, és azt mondja neki: „Remélem, jobban kúr, mint ahogy basszerozik!”:-).

Az erősítőket meg a dobot gyorsan bepakoltuk a kisbuszba, utána én a hálózsákommal meg egy sráccal a színpadra telepedtem hangcuccot őrizni. Elaludni nem nagyon bírtam, vacogtam, de Frodó mégis felébresztett, amikor hatkor mondta, hogy vegyem át az őrséget. Hamarosan azonban szerencsére felébredt Némó is, akinek segítettem szemetet szedni és közben hallgattam a hülyeségeit, így mozogtam és kevésbé is fáztam és röhögtem nem keveset. Végül már le se feküdtem aludni, hanem délelőtt lófráltam össze-vissza, lógtam kint a bejáratnál.

Második nap (2007. július 13., péntek)

Megállapítottuk, hogy a fesztek lényeges elemei azok a másnapos, dögmeleg és dögunalmas délelőttök, amikor mindenki félholtan támolyog, próbál regenerálódni, vagy ha életben van, akkor az idejét valamivel elütni, de ez sose sikerül, viszont mindig kihúzzuk valahogy az első koncertekig, ez most sem történt máshogy.

Sajnos én ezen a napon iszonyatosan berúgtam, így a zenekarokról csak emlékfoszlányaim vannak. Ezt annyira nem is bánom, mert elmaradt az a két zenekar, akik a leginkább érdekeltek volna: se a Septic, se a szlovén Golliwog nem jött el, pedig nagyon vártam őket.

Valamikor kora délután kezdtem idegesen követelni magamnak pálinkákat a pultnál, és itt kezdődtek a problémák, ugyanis vagy x darab feles után a zenei programból annyira emlékszem, hogy Tesnek fasza hangja van (a színpad előtt fekve, a napon félholtan aszalódva jutottam erre a következtetésre), továbbá, hogy Ággi jól basszerozik (Snobs alatt valahogy a pódium szélére keveredtem, azt hiszem), de igazából mindkettőt tudtam már korábban is.

Mikor viszonylag ép állapotba kerültem, a sátramban pihentem és azon gondolkoztam, miért játszik a Duna dallamos, lyunitis számot, majd rájöttem, hogy a Foul Side játszik, úgyhogy ha már ilyen csuda dolgokat állapítottam meg, akkor figyeltem rájuk valamennyire. Azt hiszem, egyszer őket is meg kéne hallgatnom józanul, mert nem volt rossz a zene, csak az én gyomromnak túl sok benne a lyunitizés. (Mondjuk a gyomromnak akkortájt bármi túl sok lett volna.)

Végül éjjel felkeltem, lófráltam, hallgattam a szegedi különítmény sztorijait, próbáltam regenerálni a kavargó gyomromat, kifejtettem, hogy nagy vágyam lehányni Buster Blues lábát, amihez most nem is kellene sokat tennem, majd visszafeküdtem a sátramba aludni és megfogadtam, hogy harmadik nap rövid nuku.

Harmadik (rövidmentes) nap (2007. július 14., szombat)

Délelőtt tízig bírtam a sátram nyitott ajtaján kilógó fejjel aludni, majd kísérleteztem, hogy gyomor barátom mennyire viseli el a vizet, és, mivel a színpad mellett találtam egy bontatlan sört, elkezdtem piálni is. Végül egész nap ittam a söröket és kettőegyeseket, de józan maradtam őszinte bánatomra. Kicsit ücsörögtünk pár arccal a színpadon, kolbászt zabáltam, amikor megjelentek a „szevasztokozós cimbik”, a Pusztulat Brigád, élükön Böiler-Janival és a kutyájával, Verával. Ők egész délelőtt azt énekelték, hogy „hortobágyi húsospalacsintások, szevasztoook!”, és szerintem végig totálrészegek voltak, ezért maximum riszpektjeim nekik, szóval röhögtünk, majd elkezdődött a tanyafoci, amit kicsit néztem, aztán elkezdtünk felpakolni a színpadra, így segéd-színpadmesteri minőségemben végre csináltam is valamit.

Kezdett a Plan Beer Tapolcáról és kurvasok Hátsó Szándék-feldolgozást játszottak, ami fasza, meg tetszett a közönségnek is, de hosszú távon ők fogják megszopni, mert úgyis mindenki erről jegyzi majd meg őket. Főként, mert a saját számok közül a Tapolcás volt egy kicsit is emlékezetes, a többi mezei dallamos pánkrokk.

A Féényóóc koncertje alatt fogtam a fejem, mert nagyon szarul játszottak. Erről nemcsak a zenekar tehet: egy héttel a koncert előtt lépett ki a dobosuk, úgyhogy kazettáról (KAZETTA! 2007-ben!) szólt a (pontatlan) dob. Azon gondolkoztam, hogy hogy lehet pontatlan egy dobgép, de asszem a srácok-lányok jobban jártak volna, ha lemondják a bulit, ha már ilyen szerencsétlenül jött ki nekik minden.

Az Utolsó Alkalomra emlékszem az első Free Festről, akkor pengetett náluk egy leányzó is (az első valamennyire is jó női gityós, akit itthon láttam), ő már nem tagja a zenekarnak, az énekes srác szerint azért, mert emberi problémák akadtak vele. Az viszont nem rémlett, hogy ez a zenekar ennyire fasza, nagyon energikusan játszottak, az énekes srác ugrált végig, profin adták elő.

A következő zenekar, amit néztem, a román Pavilionul 32 volt, mert Linx és Iszonyat alatt valamerre lófráltam. A P32-t láttam már a múltkori Kultis grindcore-esten, igen durván tolják, ez most se volt másképp, azt hiszem, szereznem kéne valami hanganyagot.

Mivel a Bandanas elmaradt, ezért ráérősen elkezdett szerelni a Something Against You. Mire Gepárd, a basszeros is leért a fesztre, már nagyjából normális időben kezdtek. Két totálkész srác pogózott összesen, de ők véresre verték egymást, csak figyeltük, ahogy borulnak, meg néztem, ahogy az egyikük véres puszit ad egy lány arcára. Ismét volt kicsiarakás, ezúttal a színpadon és ezúttal védtem a fejemet, Viktorka meg az egyik pogós gyerek feküdtek legalul. Amikor a SAY-t legutóbb láttam, jobban bejött („valamit biztos elbasztunk” – by Kobera :-)), most annyira nem, csak egykedvűen figyeltem a műsort.

A New Dead Projectet a bejárattól hallgattam, ahol Szeszkor-Marcival próbáltam versenyt inni (nyilván lealázott), viszont amit hallottam belőlük, az alapján gecijó lehet, most már tényleg el kéne menni egy koncertjükre.

A Semmi Komoly bulija alatt is kint ücsörögtem, szóval a következő a fesztiválon utoljára fellépő ikon…

…a Böiler. Ez az a zenekar, amit a legkülönbözőbb ízlésű ismerőseim is szeretnek, egy emberrel találkoztam idáig, aki szerint szar lenne, egyszerűen univerzális, nem lehet nem odalenni értük, és most határozatlan ideig szünetelnek, magyarán feloszlanak. A színpadra helyezkedtem, hogy vajon kell-e valami segítség, végül egyszercsak a basszeros, Csiga szólított le, hogy „te, figyu, hangold már be azt a gitárt”, amiről kiderült, hogy Jani fog rajta játszani. Az utolsó pesti buliról több számot hiányoltam, itt viszont egyet se tudok említeni, amit ne játszottak volna. Óriási zúzás ment a színpad előtt, és magán a színpadon is, nem irigyeltem Mezőt, akinek egyszerre kellett a tömeget fegyelmeznie és figyelnie arra, hogy minden szól-e. Böilerék megadták a módját a búcsúzásnak: egy eszméletlen másfél órás koncerttel, vagy öt ráadást játszottak, közben Jani prédikált, miszerint a zenekar soha nem volt drogmentes, nem volt alkoholmentes, és mindenki dugjon és drogozzon és csináljon, amit akar. Egyszer asszem Jakab Zoli írta a fórumra, hogy Jani próféta, és ezzel kurvára egyetértek. A Formás popsi alatt kezdődött az igazi, show: pár csaj Böiler-pólót vett fel és a színpad szélén táncoltak, amíg Tunyi, Béla az állat és Jani pöcsre vetkőztek és faszgitároztak („én az Ott Égetem Magam, Ahol Akarom Mozgalom tagja vagyok” – mondta Jani, amikor gondolom le akarták már rángatni a színpadról, a gatyáját meg fel). A koncert háromnegyedénél otthagytam a színpad szélét, kicsit sokan voltunk már ott, kihúzódott az egyik dobmikrofon csatlakozója, meg idegesítettek a mikrofonokba éneklő népek. Nem azt mondom, a Böiler-buliknak mindig is része volt, hogy a két vokálmikrofonokon vagy nyolcan csüngenek és ordítják a szövegeket, de néhány emberről úgy éreztem, túlzásba viszik, ki akarják sajátítani a koncertet, nem akartam volna elvenni Janitól a mikrofont a búcsúbulin, azért ebben is van egy határ.

Innentől kezdve már csak az utolsó két zenekar érdekelt, őket nehéz volt kivárnom, mert nagyon álmos lettem, de mindenképpen megérte, mert a legdurvább zúzásokat rakták a fesztivál végére.

A Step On It-ról jókat hallottam, nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna őket, de asszem ezentúl sűrűbben járok a koncertjeikre. Egy A4-es lap kb. 14-es betűkkel teleírva, így nézett ki a számlistájuk, amit 20 perc alatt lezavartak, szóval a ők is a sok, rövid, durva szám formulát követték, bejött.

A feszt utolsó zenekaraként a békési fastcore Another Way játszott, ismét Freedomfighter-Mátéval (ex-Nazca, Kötelező Közhelyek) kiegészülve. Ha jól tudom, eredetileg sem Gida, a basszeros énekelt, de ez a felállása a zenekarnak nekem annyira nem jön be, valahogy veszít az elborultságából az egész úgy, hogy csak Máté metalcore-os, szájhoz szorított mikrofonnal torzított énekét lehet hallani. A színpadkép így jobb, mert Máté egy pillanatra sem áll meg (nem is volt könnyű fényképezni a zenekart), és a többiek is jobban zúznak, de nekem valahogy csak Gida elbaszott sikítós énekével együtt Another Way az Another Way.

Az utolsó koncert után kiderült, hogy egy havernél van egy hely az állomásra, úgyhogy a hajnali fényben összepakoltam a sátram, ittam a színpadőrzős srác pálinkájából és egy végigröhögött kocsiút után felültem a vonatra a Step On It énekesével meg egy haverjával, akik nagyon pihent elméjűek voltak. Elhallgattam volna még az idiótaságaikat pár órán át, de bealudtam hamar, és csak KőKin ébredtem.

Ezúton is szeretném megköszönni az élményt a szervező csapatnak, és remélem, hogy semmi nem vette elé a kedvüket attól, hogy jövőre is megcsinálják a Free Festet, mert ez az a fesztivál, amit semmi pénzért nem hagynék ki, aki pedig máshova ment, vagy ilyen-olyan okok miatt nem jött, az bekaphatja bánhatja, nagyon. 🙂