Komfortos kéglimből kitámolyogván sátorponyvából barkácsolt hősi palástomat nyakamra akasztottam, s méltósággal kihordtam, mint a csiga viszi a házát ideki, ideki. A tavalyi évhez képest a domb színre, szagra, formára, árnyékmentességre mit sem változott. A beépített terület aránya a zöldövezetivel szemben a fokozódó feszt-érdeklődés hatására azért jócskán elhúzott, ami inkább nekünk volt a kisebb gond, mert mi még csak-csak összehúzódtunk, de hangos elmélkedéseinknek a zuhanykonténerek ingergazdag tövében még az alja is sok volt, főleg a teteje – haragudtak ránk a háziak mind, ki az alvást főműsoridős programként űzte, de hát ez egyszer hopp, máskor kopp, megértő tekintetünk a büdös Pesten maradt valahogy, pedig induláskor meg mertem volna esküdni rá, hogy a hátizsákba azt is becsomagoltuk.
Szemeink legeltettük. A meredező bimbók és a ringó keblek látványa engem még ma is ugyanúgy lenyűgöz, mint tette ezt velem szopós pólyás koromban. A természet ilyetén csodáit elismerő diszkrét domb-kurjantásaink a ritkuló esőfelhőkön át így minimum az angyalokig jutottak, de hát ember bízva bízz, soha ne tagadd meg önmagad – főként, hogy pontvadászó fogadásunk még javában tart, az esélyek minden más helyszínhez képest többlettel bírnak, hisz röpke forgalomszámláló statisztikánk alapján az ivararány: 61% nő, 39% pasi.
Persze ez nem minden. A nap hátralévő részét tekintve tele voltunk tervekkel, pl. a borporciónk kimért elfogyasztása odakinn a karszalag meglétét nem követelő rengetegben pont ideálisnak tűnt felvezetésnek, aztán hogy irodalmilag se hassunk köcsögnek, TÁP-színházék kritikán felüli játéka lépett elő a délutáni esélyesnek. Félsiker. Mennyiben hű társaim éleződő műanyagíz fóbiájának ellenére a gyomorban must becsempészését abszolváltuk, ámde a színházsátorba való bejutásunk ‘oda nem illő öltözék’ címen a biztonságiakon fennakadt, mondván vagy leakasztom hátamról a hősi palástom, vagy kinn maradok.
– Parasztok vagytok mind! – hepciáskodtam. Velem ilyen izomagyú primitív állatok ne kötekedjenek ha a kultúra a téma, lelkiismeretesen megvertem hát mindegyiket, lengőre rugdostam bordáikat, végül köptem porban nyöszörgő nagyarcukra néhány kiadósat. Így ni! Mármint a képzeletemben. A valóságban természetszerűleg kifordultam a beléptetőn, és ittam egy korsó sört a nagy ijedségre. Majd elhaladtam a menedékül szolgáló dombunk felébe, hátha majd ott belebotlom az időközben elvesztett ismerőseimbe.
De csak a Kalinka vodka standjánál dolgozó tüllszoknyás csajokat találtam meg. Ha már így, Bambi tekintetemmel és izléses dumámmal sebtiben puhítani kezdtem őket, hogy egy nyeletnyi itókával e gyönyörű lányok szánnának már meg, mire ők: „szánnának, de kuponok kellenek érte”.
– Az anyátok úristenit, hát nekem ilyesmim nincs, csak szomjam, szárazon így ne hagyjatok partra vetve! – de mert nem enyhültek, fogtam a pult széliről az egyik majdnem teli literes üveget, és azt mondtam: Einstand! Bájos pofikájuk jaj de megdermedt! Most mi lesz? És ha jön a főnökük és kirúgja őket? De hogy lássák kivel van dolguk, én megszántam őket, és kezükbe visszaadtam órabérben tengődő életüket, melyet egy tonikkal mixelt nyelet vodkával illedelmesen megköszöntek.
Na mondtam már, hejehuja. Uccu neki pár óra, s kezd a Quimby. Addig azonban jó lenne egy mindent felderítőt járni, ergo kb. így kerültem a Cha-cha-cha teraszra, ahol mint a neonzöld almás Hubba-Bubba, leragadtam a tört ütemű drum’n’bass ritmusokra, hogy a végén még a lassú folyású Quimbyt is leszartam! Le én! Bulizni jöttem ide aranyöcsém, hogy szakadt volna rá a DJ Supermanre a sátor, de én itt nem csak a fogadási kitételünkben 1 pontot érő tettre voltam hirtelen bátor, hanem hogy kék alapon sárga-piros „S” jelét pólómra a békám szemét kitűzőn raktam!
Kovács Ákos persze más. Ő már különkateg óriás, vele itt-ott találkozni nem lehet, az még a továbbpörgésnél is jobban megéri, hogy a nézőtéren előtte ott legyek, mikor Vattacukorlány telefonon keresett. Hogy lenn van, nem szomjas, és a keverőpulthoz találkára jöjjek, azt nézzük meg együtt. Sima liba, ő úgyis elég pajkos díva azon túl, hogy bulira termett, plusz egy potyapont versenyünkben is könnyen leeshet, ámen. A koncert meg olyan volt, amilyen. Gyász és áhítat és erkölcs és emlékezés és politika, énekhangja sem volt élete legjobbja, ez a darab nem bulizásra termett. Mulatni akartunk, szórakozni, de a komoly témák súlya lehúzta lábunk, nem lehetett, kár.
Viszont aztán? De! Nagyon is! Régi osztálytársamba botolván mintegy mellesleg megjegyezte, hogy mindjárt fellép, vagyis DJ BAL és a párja Cadik lett a spontán kötelező kellék, mit meg sem bántam, hogy is tehettem volna, mert imént még ennyi energia átvételére vágytam, s itt meg tessék. Ám hogy Vattacukorlány közben hogy került át Parov Stelarra? Nem is értem. Azt hittem, végig ott volt mellettem, egész a 2. számú sátorig (az 1. számúban mákvirág durmolt), ahova lefektettem velem karöltve, mikor nem tudta hova kell neki hazamenni. Ezek után mégis egyedül ébredtem? Na ez a valami!
Mindenesetre a verseny állása fordult: 2:1 ide!
(folyt. köv.)