Csak vicceltem, természetesen.
De azért én kicsit többet vártam ettől a Placebo-koncerttől, jó volt ez is, persze, de nagyon kevés volt benne az olyan pillanat, amikor az ember a szó szoros és átvitt értelmében is elemelkedik a talajtól. A „sors fintora„, hogy a legjobb szám a Kate Bush-feldolgozás volt az első ráadásban, a Running Up That Hill. Zokon vettem ezen kívül, hogy nem játszották a Without You I’m Nothing-ot, ami a legjobb Placebo-szám. Mivel a Prodigy már annyira túl van a fényponton, hogy ha a véletlenül tetszeni fog, akkor is letagadom, ezért megállapíthatom már most, hogy idén a Nagyszínpad messze legjobb koncertje a Scissor Sisters volt.
A Nagyszínpad elől a Mirrorsba rohantunk, de fölösleges volt annyira rohanni, mert a Krétakör Színésztánczenekar koncertje nem kezdődött 11-kor, hanem csak később. Azt az egy dolgot leszámítva, hogy a számok csak ezek az üzenetmentes mulatós sztenderdek voltak, nem pedig a Placebo remekbeszabott melankólia-dózisai, ezt leszámítva és mindent összevetve is sokkal jobb volt a Krétakör a Placebónál. A Krétakör a magyar Scissor Sisters. Csillogás, show, lelkesedés, őrület, tánc, zene, humor, szex, minden volt.
Felejthetetlen pillanat, amikor Csákányi Eszer egy ballonkabátban belibben a színpadra, és a szexis cicis pólós lányok között ELREPPELI AZ OVIRAPET A BELGÁTÓL. Van ennél is tovább?
Akárhogy is, a Színészzenekar tagjai előadóművészek, a Placebo tagjai meg zenészek. A zenészek zenét írni és játszani tudnak a legjobban, miközben egy kurva jó koncerthez az előadóművészi képességek a legfontosabbak. Persze, sokkal könnyebb a Krétakörnek egy olyan kicsi színpadról a közönség arcába robbantani egy frenetikus show-t, ez igaz. De akkor lehet, hogy a Nagyszínpad megöli a zenét?
Az már csak a hab volt a tortán, hogy micsoda hangulatot sikerült utána folyamatosan megtartania DJ Raba-nak (azaz Rába Rolandnak) a Mirrorsban. Az ő másik lemezlovas-művészneve DJ Mainstream, és mégse és mégse, és tudtam hogy így lesz, mégse ő volt az, aki miatt MA IS EL KELLETT SZENVEDNEM EGY BILLIE JEANT, hanem reggel négykor a MokkaCukában nyomta be valami iránytvesztett dj.
Nem volt eddig olyan nap a Szigeten, hogy ne hallottam volna az I Will Survive és a Billy Jean közül legalább az egyiket. Segítség.
HA MEGÁZNAK ÉS MAGÁZNAK,
ELSZÁLLNAK MAJD MEGÁLLNAK:
ÉN ÍROK VERSET MAGÁNAK!
MERT AHOL ÁZOK OTT HAHOTÁZOK.
(FENTE LEVENTE)
nem volt nagy a placebo nem emelt fel ez iagz de k***a nagy élmény volt, ritka csapat feltünés szempontjából hazánkat tekintve és csemege volt ezért is a rajongóknak, az igazi rajongóknak akik érzik a placeboban az ívet és mintha egy kicsit már ki is teljesedett volna az új albumon
béke
Nem tudom. Ez a Bence gyerek úgy érzem messze áll valahogy a beszámolói írói kategóiától, ha van ilyen. Én rendszeresen írok beszámolókat, és készítek interjúkat elég nagy oldalaknak… Ez nem beszámoló volt, nem is interjú. Ez Blog! 🙁 Az interjú lényege ugyebár az, hogy minél többet tudassunk az olvasókkal a riportalanyunkról. A beszámoló pedig a beszámoló tárgyáról kell hogy szóljon, nem mindenről, és a téma pedig csak úgy megemlítve! Erre figyeljünk kicsit oda! Nem vagyok elfogult, nem ilyen Placebo-s körökben mozgom, de ez kikivánkozott. Bocsánat, ha megbántottam valakit!
Hát de pont ezért szeretem a Bencze gyerek írásait.
Egyetlen dolog áll a középpontjukban – Ő maga.
A téma meg csak úgy megemlítve…:-)
Viszont pont ettől olyan hiteles és emberi az egész, egy rendezvényről nagyából és egészében csak annyit ír le, amennyire emlékezni fog két év múlva is anélkül, hogy a többivel összekeverje.
És valljuk meg, a többi nem is igazán számít…
Tibor: ez maga a gonzo 😉