Pihenős-lötyögős-rohanós

Elektromos eszközeink hasonló tempóban amortizálódnak, mint mi magunk a Szigeten: miután a fényképezőgépem objektívsipkáját már két napja kombinált fogóval méretre igazított, zöld kockás, egyébként igen trendi tormásüvegfedővel helyettesítem, vasárnap reggelre már a pendrájvomból is kimegy az élet, biztosan megviselte a szigetes klíma. A szigeten ráadásul rögtön átkozódom picit a nettempó miatt, és egy órát aszalódom gép előtt, sátorban, míg nejem mellett elsétál közben Presser Gábor, akivel egy hónapja próbálom hiába felvenni a kapcsolatot (aki a számát ígérte, még mindig nem adja), bezzeg ha láttam volna, biztos kihasználom az alkalmat.

Kóválygunk egy nagyot, mozinet, pólóárus, összművész helyszín újabb homokszobrokkal, utcaszínház óriásbábokkal, Szellemvasút sátor Spiró Györggyel és írók fürdőruhás fényképeivel, aztán vissza a Világzene felé, rajzolnék sok négykockás képregényt a felkerült béna helyett, de egy ember csak egyet tehet fel, így is a másodikat firkantom meg ma, bár ahogy látom, ez a „ki kap több szavazatot?” dolog annyira nem működik, láthatóan mindenki csak magának firkált be néhány vonalat. Aztán csatlakozom páromhoz a Világzenénél, ahol a 17 hippi elnevezésű német formáció klassz világzenét csinál 17 akusztikus hangszeres szereplővel; jók, pörgősek, ismeretlenek, de sokan tombolnak rajtuk, például az összes francia szigetlakó, akik valószínűleg felismerték, hogy a Hippies dallamvilága nem kis mértékben a francia zenére épül.

Jön a Ghymes, ezért az asszonyt könnyes búcsú után magára hagyom ott, és húzok át Tankcsapdára, már évek is elteltek, mióta utoljára tomboltam a koncertjükön, a fényképezőgépet ott is hagyom inkább, nem valami fotóriporterkedős hozzáállás, de féltem az eszközt, no. Áthaladok az Afrika-falu gyümölcsteaillatú relaxhelyén, és miközben rejtekutakon száguldok, elmerengek azon, hogy a sziget hányféle jellegzetes illatot és szagot kínál, utóbbira a szippantóskocsi gyomorforgató bűze és a toitoik szarszagot is elnyomú illatosítószaga a jó példa, a sok kihelyezett piszoár miatt a sima bokormenti húgyszag idén egésze elenyésző mennyiségben jelentkezik, van viszont nyelhető por a sok leszórt homok miatt; az illatok sorába tartoznak a hússütő, a kürtős kalács, az Afrika-falu egzotikus illatai, na, mire ezt végiggondoltam, már a nagyszínpadnál is vagyok, egészen öt perc alatt.

19:36-ra értem oda, és a háromnegyedre kiírt koncert éppen kezdődik is, csak éppen a többieket nem találom, nem baj, elleszek magamban is, gondolom, és jönnek az énekes szájából az énekek, de én nem pörgök fel. Nem szörnyű semmi, csak több kellene, kissé eszembe jut a Forrest Gump a számközti kommentekről, amikor a hippifelvonulás kapcsán azt mondja, a mikrofonnál álló ürge nagyon szerette kimondani az f-betűs szót (magyarul „kibaszott”), a közönség meg mindig tombolt rá, most afféle lelkesítésként üvöltik bele ezt a fokozózót a képembe, de az őrjöngés elmarad, nem rossz az egész, elvagyok, jól érzem magam, de valahogy nincs az a tombolás, amire vártam, meg talán a közönség sem eléggé Tankcsapda-fan, mert a környékemen állók mind csak az unalomig játszott slágerekre tombolnak, mindenesetre ezúttal én magam is úgy érzem, hogy vagy Tankcsapdáék „vén faszok”, ahogy azt hallhatjuk, vagy én vagyok az, vagy egy kicsit mindkettő.

Utána gyülekezünk többen és szétválunk, mert megint rohanunk, de Zizzz és Barni tudja tartani a tempót; kezünkben kenyérlángossal rohanunk a Szellemvasút felé, hogy legyen ülőhelyünk a plüssfoteleken, lesz is, ah, milyen luxus ez itt, de megérte, ugyanis megint két és fél órán át ülünk kényelmesen, tombolásmentesen, lassú beindulás és beizzás után megint végigröhögve a Godot dumaszínházas stand-up comedysek estjét. Utána elbandukolunk még a silent disco kipróbálására, és be is jutunk egy perc alatt, nem is értjük, miért áramlik kifelé a tömeg, hát azért, mert a mai dj-k nincsenek formában: Barniék pár napja három órán át ropták itt, míg most húsz percig bírjuk, az egyiken a reggae-szerű lassulós recseg, a másikon halál ismeretlen eighties bénaságok, nem bírjuk, leadjuk mi is a fülhallgatókat, és irány haza, még belassítunk a cöxpónnal szembeni videoinstallációnál, aztán már tényleg irány a hév, na meg a jó puha ágyikó.