szigetretro. 2005.08.11. underworld@nagyszínpad

az első nap kimaradt. hogy miért? fuck you sean paul, azért. mint ahogy azt a szöges verebek csivitelték, nem is kell hamut szórnom a fejemre a skip miatt, legfeljebb azért, mert valószínűleg az első nep volt az egyetlen a szigeten, amikor becsukott szemmel kettőt is lehetett lépni úgy, hogy ne rúgj fel egy földön fetrengő individuumot. ha nem lenne olyan elcsépelt és paradox, akkor azt mondanám, embertelen tömeg van a hajógyárin. teszem azt, már a héven lehet játszani ablakra tapasztott matricásdit, csak hogy garfieldék pereskedhessenek. aztán a filatori gátnál tömeges torlódásban vehetsz részt, mivel a forgalmat irányító rendőr elég gyakran gondolja úgy, hogy inkább a taxit engedi el, s nem az ezer embert. bejutni viszonylag egyszerű, a híd túloldalán nem motoznak meg: tőlem maximum csak az éles nyelvemet vehették volna el, de akár föld-levegő rakétát is köthettem volna a hátamra, annyira érdekelte őket. aztán jön az elvegyülés.

vannak dolgok, amik nem változnak: reklám reklám hátán, az a kibaszott undorító viva-kapu még mindig arra késztet, hogy a tövébe hányjak (képletesen persze, mert ANNYIRA azért nem), sehol a világon nem olyan fura a talaj, mint a nagykínpad környékén, s még a legnagyobb szupersztár koncertjén is vannak olyan lelkek az első sorban, akik azt se tudják, mi fán terem a fellépő, de fikázni és tömeget tologatni azt feszt. ja, s még valami: ha az a lány, akivel szigetre mész, „gyorsan kisminkeli magát”, akkor nyugodtan elkezdheted olvasni a háború és békét eredeti nyelven, szótározgatva.

na, de rátérek végre az aktuális dolgokra. a fenti rick bakert meghazudtoló aprólékossággal kivitelezett mázolásnak köszönhetően a tervezetthez képest jó másfél órás késéssel indultunk el szigetelni, amit eleinte annyira nem bántam, lévén már sikeresen feldolgoztam irgumburgum natália koncertjének kényszerű skippelését, ami valószínűleg úgy is csak abból állt volna, hogy különböző brutálszexuál pózokban képzelem el az énekesnőt, miközben próbálom ignorálni a zenéjét. az őt követő anima sound sytemet már csak sznobizmusból is kerülöm, bár a koncert végét ismét sikerült elcsípnem (mint két éve massive attack előtt), s láthatóan sokat fejlődtek. igaz, egy tekercs vécépapírba több eredetiség szorult (frissességről nem is beszélve), mint animáékba, akik most épp asian dub foundationt mímelnek, de azért megmozgatott az a 2-3 dal ott a végén.

mozgásba igazán akkor lendültem, mikor animáék végre lerakták a lantot meg a furulyát, s a lassan oszladozó tömegben hamar előre furakodtam, hogy az underworldöt testközelből láthassam, mert azt úgy illik. jól beletaccsoltam a nemzetközi sziget-üstbe, ugyanis bárhová néztem, bármelyik könyököt távolítottam el az arcomból, mindenhonnan idegen nyelven kérdezték, hogy „van innivalód/cigid/tudatmódosítószered?” nem, semmi ilyesmim nem volt, s már a türelmem is fogyadozóban volt, mikor derült égből bevonult a trió – jó 20 perccel a hivatalos kezdést megelőzően, s a lovak, izé… laptopok közé csaptak.

az underworld valamikor a nyolcvanas évek végén formálódott (alapító tagok: karl hyde, darren emerson és rick smith). a dj-ként tevékenykedő darren emmersonnak köszönhető, hogy az addig főleg gitárzenekarokban tevékeny hyde/smith páros progresszívabb mezőkre evezett. hogy progresszív mezők hullámai mennyire voltak újak, arról a zenetörténelem nyilatkozhat: az egyik kritikus pl. úgy jellemezte a banda zenéjét, mint „a rock’n’roll halálának dala”. persze, ez azért LOL, mert a rock’n’rollt már azóta temetik, mióta megszületett, de a lényeg a lényeg: az underworldnek (és néhány olyan fajtársának, mint a primal scream, a new order vagy az orbital) köszönhető, hogy a szakma elkezdte értékelni a progresszív dolgokat. időközben a trió megfogyatkozott: a lüktetésért felelős darren emerson szóló karrierbe fogott, talán ennek tudható be, hogy a banda negyedik albuma már nem üt elemi erővel, sőt hajlamos lírikus húrokat pengetni, hogy oda ne rohanjak egy péklapáttal…

még szerencse, hogy a hyde/smith páros tudja, hogy koncertezni olyan nótákkal kell, mint a rez, a king of snake, a moaner (argh, de kemény volt), vagy az ultimate sláger, a trainspotting himnusza stb. a born slippy. ahogy az tőlük elvárható, a közel két órás koncert során mindössze 8-10 számot „pengettek”: a matekozást rátok bízom, de nem volt ritka, hogy egy nóta hossza meghaladta a negyed órát. szintén szokásuk, hogy megamixelnek, tehát a számok egymásba másznak, s miközben rick smith sajátos táncmozdulatokkal szórakoztatja a népet, valódi extázist idézhet elő egy-egy hosszú kiállást követő drop (tudod, amikor hirtelen a dobok közé csapnak). a második sorban ácsorogtam, mikor suttyomban elkezdték a koncertet (21.30 helyett 21.10 magasságában), aztán az ácsorgásból hamarosan bólogatás, majd ugribugrival vegyes denszelés lett. azt hiszem, nem lógtam ki a sorból. nemsokára talán már jön az új album, ebből adott 20 perces ízelítőt a koncertnyitó nóta és az a súlyos dnb-be hajló szám a második órában: ez utóbbi miatt hajlamos vagyok megbocsátani, hogy a legeslegjobb underworld szerzeményből, a pearl’s girlből csupán egyfél perces crazycrazycrazycrazy hangmintára futotta. 🙁

a visszatapsolást egy tütyimütyi nótával köszönték meg (anyád, pedig hogy vártam a pearl’s girlt!!!), aztán 23 óra pár perckor végleg leléceltek. sajnos, a hangosítás kutyafasza volt, még az első sorokban is erőteljesebben szólt a szűnni nem akaró cigi/bogyó/pia lejmolás, mint a zene maga, de hát mit lehet csinálni egy város „közepén” megrendezett fesztivál esetében? lábujhegyen pogózni, azt.