Egy nehéz és egyben utolsó nap éjszakája, Lovasi András Birthday mínusz első napja (hepi börzdéj, borz), hajnali részegség, negyedik napos hamburger: avagy véget ért a Fishing on Orfű, ahol laza a föld és ölel az (v)ég.
Utolsó nap, sajgó izmok és kialvatlanság: ennek szellemében a délután bizony szédelgéssel telt. Meg rácsodálkozással, mire nem képes az ifjúság lelkesedése: én még a zuhanyt is többszöri elhatározás után tudtam csak teljesíteni, miközben tinilányok hajat nemhogy mostak, de vasaltak a fürdőben. Bokáig sárban, egymásnak, hosszasan és alaposan. Elismeréssel vegyes borzalommal többször ellenőriztük, szerintem a végeredmény nem érte meg a melót…
A rossz májam viszont legalább felébresztett annyira, hogy Budapest Bárra már frissen fürödve, bár vasalatlanul érkeztünk, szolidan készülve a hardcore folytatásra. Szívünkben bomba volt, aztán Kistehén, fél falat erejéig Inspector Cluzo. Lehetett volna nagyobb falat is, ha hamarabb rájövök, hogy Cluzo felügyelő nevével fémjelzett franciák aligha viccesek nem lesznek, de a tanulság adott: legközelebb kihagyhatatlanok.
Ahogy persze a Quimby is. Tömegiszonyosok kivételével, nekik körülbelül annyira lett volna esélyes, mint a vasalt hajú tinilányokat távol tartani az első sortól. Zilált öreg fejemmel nekem megfelelt a tizedik, innen is meg kellett állapítsam, hogy Livius még mindig egy állat, a Quimby még mindig örök és a dobok közé beugró Frenk páratlan mozgáskultúrája remekül illeszkedik az összképbe.
Üdítő Quimby után szusszanás, fröccs-cserkészés, Kiscsillag. Mert ha Orfű, mégiscsak Rátgéber, akinek angolja és éneklése még mindig basic, de szeretjük, vele üvöltjük, hogy pretty disco béééjbii. Meg azt is, hogy Boldog születésnapot, Lovasi Bandi, szép a ruhád, szép a lányod, aki barátnőstül köszönti aput a színpadon. Soha jobb hangulatot, befejezést, mint ez a koncert, én úgy jóllaktam vele, hogy utána a Kutya vacsorája már csömörbe fulladt, desszertnyi elég volt belőle. Livius kutyabőrre vetkőzött és félpucéran olyan pörgést produkált, aminek a nézésébe is elfáradtam, némi ücsörgés és szemlélődés után lélekben a gyűlöletes sátorbontásra készülve, nyugovó. Ezzel viszont nem mindenki volt így a társaságból, mert reggeli kóma közepette a kávém felé támolyogva megátalkodott tekintetű társunkba botlottam, aki messziről harsány dsiláááám felkiáltást hallatva kezében egy gyanús eredetű sörrel szökkent elém. Itt kezdtek félelmeim támadni a hazaút milyenségét illetően, de elhessegetvén őket inkább visszacipeltem a részeg disznaját, hadd örüljenek neki a többiek is.
Örültek, olyannyira, hogy megosztották vele reggeli gyanánt az addigra már negyedik napja szélvédő mögött érlelt sajtburger gyönyöreit. Éljen a modern élelmiszeripar és a tartósítás vívmánya, kutyabajuk se lett, bár a burger olyannyira próbálta magát álcázni, hogy szétnyitni se lehetett. Megenni viszont, úgy tűnik, igen, tovább fokozva ezzel az oroszlánszagot, ami körüllengett minket bájosan. De egy életünk, egy halálunk, irány haza, és ha már útbaesik, vasárnapi ebéd jó anyámnál, aki sok mindenre fel lehetett készülve, de tíz mocskos, büdös, éhes, másnapos emberre aligha… Az akadályt mégis meglepően jól vette, persze két perccel érkezés után már gyerekkori dolgaimat ecsetelve. Különös részletességgel kitérve arra, hogy már egy évesen sem vetettem meg a jó bort. Senkit nem ért meglepetésként. Nem is értem, hogy lehet ez.
Aztán valami véget nem érő úton vissza Pestre… Vissza az ágyamba, kényelembe, kopott a karma, kóma. A fesztiválszezon pedig folytatódik, soha jobb kezdést rá, mint Orfű. Show must go on… És Orfű is must go on, minden híresztelés igaz, a hangulat tényleg családias, a pucc tényleg minimál, minden emberközeli, sallangmentes, szerethető, visszavárós. És ha visszavár, mi visszamegyünk.
Orfű a legkirályabb hely az országban, kiskoromban mindig ott nyaraltunk. Jövőre tényleg lemegyek most már. Ahogy a dakota eredetű pécsi mondás tartja: Rátgéber az Isten!