A második nap komoly eséllyel pályázott a legérdektelenebb PAFe nap kitüntető címére és talán meg is kapta volna, ha hajnali 2 körül az MR2 színpadon nem vagyunk jelen a fesztivál talán legszürreálisabb koncertjén.
Miután a programban nem volt semmi, ami különösebben izgatta volna fantáziánkat, ezért aztán a kimenetelt sem kapkodtuk el. A bejáratnál döbbenten tapasztaltuk, hogy a kézi pumpa is beviteli tilalom alá esik, a biztonságiak szerint minden matracot az egy személyestől a többszemélyesig szájjal kell felfújni, illetve ki kell vinni a benzinkútra, ahol is felpumpálják őket. Rövid vita után, próbálva rámutatni a szabály idióta voltára nyertünk, pumpa jött velünk befelé.
A Nagyszínpadon a Lord nyomta éppen utolsó számát, így idén is elmondhattam, hogy hallottam az általam egyedül ismert művet.
Míg Maszkuráékra vártunk szokás szerint fröccsökkel múlattuk az időt. Szinte minden fesztiválon lamentálok kicsit a bor helyzeten és nem lesz ez másképp a PAFE esetében is. A Pannónia Fesztivál minimál fesztivál. A punkok és egyéb csóró alakok utolsó gyűjtőhelye, ahol kis pénzből is lehet jól szórakozni. De ez még nem indok arra, hogy ne legyen egyetlen olyan hely sem, ahol igazán jó bort lehet kapni. Ha már tisztes pálinkás van minden fesztiválon, akkor tisztes boros miért nincs? Ha pedig már csak holmi mátrai közepes az, amivel szolgálni tudnak, akkor legalább a kiszolgálás legyen profi. De itt nem az. Azon, hogy a mezei büfés nem tudja mi az a rosé még csak mérsékelten csodálkozunk, de azon, hogy a boros pult eladóinak fogalmuk nincs a fröccsök arányairól, hogy miután valaki folyóbort kért visszakérdeznek, hogy folyó micsodát?, ráadásul mindezt tetézik a világ leglassabb kiszolgálásával, nos akkor igazán elszomorodunk. Persze ez évek óta így megy, a végére mi is megszokjuk és talán a pultban álló lánynak is igaza lesz, utolsó nap már kedvelni is fogjuk a roséjukat. Már ha lesz még belőle, mert már pénteken elhangzott a rettegett mondat, miszerint „Rosénk már kevés van.”
Visszatérve Maszkurára és az ő Tücsökrajára. Tisztességesen megtáncoltatták az embereket az MR2 sátorban, táncoltunk mi is, majd szokásainkat követve elmentünk Bill kapitányt hallgatni. Bill a szomorú koncertek nagymestere. Ült a székében – sajnos egy baleset miatt, állítólag elesett a színpadon -, énekelt, népszerűsítette az új dvd-jét, szerette a közönséget, a magyarokat és a Fradikát. Nem tudom mit érezhet, mire készül, de szomorú volt hallani amint ígérte, hogy meggyógyul és még vagy 10-20, de inkább 10 évig biztosan játszani fog nekünk. Azt mondta, hogy a szeretet gyógyít. Remélem igaza lesz, mert a közönség szerette. Nagyon szerette. Gyógyulj meg Bill kapitány!
Innentől az estét a sátrak előtt töltöttük, elfogyasztottuk nyeremény borainkat, beszélgetéssel és röhögéssel múlattuk az időt. A biztonságiak hosszabb időn keresztül kerülgettek minket, figyelték tényleg sodorjuk-e a cigiket és megpróbálták a nyulat kiugratni a bokorból, de mi csak lapultunk. Aztán feladták és az éjszaka további része nyugalomban telt.
Az egy óra Sex Action koncerten talált minket, néztük a teljesen ősz szakállú Zoleet amint dobolt és röhögtünk az énekesen, aki egyszerűen nem tudta tudomásul venni, hogy a sátor egyáltalán nincs tele és a közönség a legkevésbé sem őrjöng. Nem kicsit volt vicces, amint srófolni próbálta a nem, vagy csak alig létező hangulatot.
Tulajdonképpen éjféltől már mindig az ágyaink felé való indulást tervezgettük, de valami mindig közbejött. Kettőkor konkrétan Soerii & Poolek állta utunkat jó egy órán keresztül. Nem tudom ki hogy van vele, de én ezt a két nevet még soha nem hallottam, a maximum ami eszembe jutott róla Speijbl és Hurvinyek voltak és meg kell mondanom, hogy nem is sokat tévedtem.
A Soerii & Poolek show valami egész szürreális látomás volt a várpalotai éjszakában.
És, hogy mi pontosan Soerri & Poolek? Félek az én leírásom nem lenne elég pontos, ezért idézném inkább azt, amit ők mondanak magukról:
„Még mielőtt alámerülnénk a részletekben, mondjuk ki: a Soerii & Poolek jelenleg a legmenőbb cucc a városban. Annyira menő, hogy már szinte fáj. Punktum. Táncoló törpe, topless táncos csajok, műanyag állatkák, széttekert popslágerek, őrületes diszkó infernó, feledhetetlen színpadi produkció, art és pop, all stars válogatott, titokzatos művésznevek és ismert fejek – többek közt Papp Szabi a Supernemből, az imádnivaló Németh Juci, a verbális wurlitzer, MC Publo, a szuperhangú Szűcs Krisztián, és persze Soerii és Poolek, a gitár- és effektgyilkos Gerrison tanár úr meg a billentyűkiller, klaviaturista Jappán. Nem csalás, nem ámítás a debütáló Soerii & Poolek-lemez a 2010-es év legelső albuma. És persze legmenőbb motyója, ha még nem mondtuk volna.”
Ez volt kérem éjjel az MR2-n és ennél jobb zárást a második napra keresve sem találhattunk volna.
A végére pedig az elmaradhatatlan csajos rész: A második nap végére elértük, hogy a társaságban lévő nem tesztelő nőneműek is érdeklődést mutattak eszközünk iránt, a fiúk pedig elkezdtek fújni rá. Persze az első próbálkozás megint nem sikerült, úgy látszik a tökéletes állva pisiléshez sötét és pár fröccs szükségeltetik.
Pénteken este éreztem először, hogy a férfiak tényleg nem örülnek neki, ha a lányok is állva pisilnek. Mintha valami kizárólagos férfi kiváltságot igyekeznénk elvenni tőlük. Panaszunkat, hogy mennyire nem egyszerű a nőneműnek minden cuccát fogva lebegni a wc fölött gúnyos kacajjal fogadták, és próbálták elmagyarázni nekünk az állva pisilés viszontagságait. Nem sikerült. A második nap után már bizton állítjuk, nőként is jobb, tisztább – a balesetekkel együtt – és kényelmesebb állva pisilni. Legalábbis fesztiválon és pottyantósba mindenképpen!