Az A38 Hajó koncertterme csurig megtelt vasárnap este. Egy csomó ember verődött össze tizenévesektől a nagymamákig és persze a nagypapákig bezárólag, hogy meghallgassa Jane Birkint, amint Serge Gainsbourg dalait énekli.
Hogy tud egy eredetileg angol nő ennyire francia lenni?
Mert Jane Birkin Londonban született 65 évvel ezelőtt, amikor 1968-ban Párizsba érkezett még csak nem is beszélt franciául. Ennek ellenére azonnal filmszerepet kapott, találkozott Serge Gainsbourggal, egymásba szerettek, párban vele Brigitte Bardot helyett elénekelhette a Je t’aime … moi non plus című botrányosan erotikus számot, és már övé is volt a világ, a hozzá járó hírrel együtt. Egy angol nőé, akinek franciaságához kétség sem férhet.
A Serge Gainsbourg & Jane via Japan turné, mint azt a cím is mondja, Japánból indult, célja, hogy segítse a földrengésben sérült, kárt szenvedett gyerekeket. Természetesen a budapesti koncert alatt is ott volt a színpad elején a persely, amibe be lehetett tuszkolni az adományokat.
A koncert varázslatos volt és a varázslatot egyértelműen Jane Birkin teremtette a maga egyszerűségével, természetességével, barátságosságával és azzal a szeretettel, ami minden szavából áradt a dalok, az azokat író Serge Gainsbourg iránt.
A dalok franciául szóltak, közöttük Jane angolul – és néha franciául is a jelenlévő nagy létszámú és lelkes francia rajongók kedvéért – beszélt és mesélt a közönségnek az ő Serge-ről. A művészről, aki minden mai francia és nem francia szövegírónak példaképe, akinek szövegeit nem lehet és nem is érdemes angolra fordítani – az utóbbi állítást bizonyítandó elmondta a Je t’aime pár szavát angolul -, aki nem csak zeneszerző és költő volt, de filmrendezőként is számon tartják. Mesélt pár szám keletkezéséről, de leginkább, természetesen, énekelt. A koncert második felében még a közönség közé is lesétált, és a hangokból ítélve egy szerencsés francia úrral még táncolt is pár lépést – bár ez részemről csak találgatás, mivel sajnos ezt a tömeg teljesen takarta előlem.
Nem, a Je t’aime nem volt az eljátszott számok között, pedig őszintén kíváncsi lettem volna rá, hogy mint lehet ezt a dalt színpadon elénekelni. Nem tudtam meg, mégsem volt hiányérzetem a koncert végén, ámbár, a nagyszerű este a tökéletes jelzőt akkor kaphatta volna meg, ha a dalokat egy asztal mellett ülve, finom vörösbort iszogatva hallgatom egy titokzatos idegennel, aki még velem is nagyszerűen táncol.
Ha több képre vagy kíváncsi, akkor irány FB oldalunk!