Tavaly nagy lelkesedéssel írtam a Kiscsillag harmadik lemezéről. A Néniket a bácsiknak! egy korrekt rock lemez volt, „szokásos” minőségi Lovasi szövegekkel és néhány igazán remek dallal (Sirály, Gyors autóval, Tudtam, hogy jönni fogsz). Azóta többször is el akartam csípni a zenekart élőben, de valahogy mindig keresztülhúzta valami a számításaimat. Március 30-án, pénteken azonban az Univerzum is úgy akarta, így hát megleshettem Lecsóék jelenlegi műsorát az A38-on. Tovább!
Mielőtt belemerülnék a koncert által kiváltott érzések elemzésébe, vizsgáljuk meg kicsit a „Kiscsillag-jelenséget”!
Maga a zenekar nagyjából akkor indult, amikor a Kispál és a borzon elkezdődött a fásultság már a közönség felé is megjelenni. Amikor már sokszor láttunk unott arcokat a színpadon, minimálisra csökkenő kommunikációt a tagok között és egymás utáni koncerteken éreztük úgy, hogy a zenészek már a tízedik perc után a ráadás végét várják (és emiatt a közönség se volt olyan lelkes, mint szeretett volna). Aztán jött ez a Kiscsillag projekt, akik eleinte kisebb helyeken léptek fel, alig egy órás műsorral, és jó volt Lovasit újra elérhető távolságból, mosolyogva színpadra lépni látni. Majd jött a brutálisan erős első lemez, amit én személy szerint rongyosra hallgattam. Innentől kezdve szépen elindult a zenekar felfelé az egyre nagyobb színpadok, egyre nagyobb közönség és az egyre későbbi fesztiválkoncert időpontok létráján. Ezt a lendületet nem törte meg a második lemez, amely azért jóval gyengébbre sikeredett, mint elődje. Ennek talán az az oka, hogy míg az első lemezre az évek során Lovasi András „fiókjában” feltorlódott ötletek szabadultak fel, addig a másodikat nem előzte meg ilyen hosszú időszak, sőt ekkoriban a Kispál is újra munkába lendült (néhány új dal, és a nagy búcsú előkészítése), valamint a Pál Utcai Fiúk is ekkor jelentkezett hosszú idő után új lemezzel, így Lecsónak is meg kellett osztania energiáit.
És akkor jött 2010. augusztusa, és a Kispál elment, végleg. Így a Kiscsillag hirtelen (az azóta már Kossuth-díjas) Lovasi elsőszámú zenekara lett. Így az ötletek, dalok már nem álltak a Kispál- Kiscsillag útkereszteződésben születésükkor, és ez bizony abszolút hallatszik a harmadik lemezen. És látszott a pénteki koncerten is. A Kiscsillag 3 lemeze alatt annyi remek dalt készített el, amiből legalább három, teljesen különböző műsort össze tudnának állítani. Az A38-os bulin többségben voltak az első és harmadik album dalai, sőt, egy új dalt is hallhattunk! Akkor nézzük is a koncertet (bár filozófus vénám még egy kicsit visszaköszön, a Kedves Olvasó legnagyobb bánatára)!
Ezen az estén a látványért a Kiégő Izzók csapata felelt, ennek megfelelően nagyon is pöpec volt a díszlet és a vetítés. Egyébként is jól áll a Kiscsillagnak, ez a kicsit táncdalfesztiválos, retro feeling, ami fellépő ruháikról és a díszletükről sugárzik. Megmondom őszintén, minek után a tavalyi Hegyalja Fesztivál óta nem voltam koncerten, kicsik hozzá kellett szoktatni a szememet a színpadra lépő 3 negyvenes fickó látványához. Aztán ahogy belecsaptak az Állnak a férfiakba, minden kételyem eloszlott. Sőt, rájöttem, hogy igenis szükség van egy ilyen laza, „öregfaszis” rock and roll zenekarra. Ugyebár a koncert nem lehetett mentes az aktuálpolitikai poénoktól ([dr.]S.P.). Előjött a téma a koncerten is, de ha mondjuk egy 20-as éveikben járó fiatal zenekar szájából hangoztak volna el ezek a poénok, igencsak erőltetettek és hatásvadászok lettek volna. Illetve azt sem nézném el sok zenésznek, hogy a koncertet hosszasan megszakítva körömcsipeszt kér a közönségtől, mert beszakadt a körme. De ezeknek az embereknek elnéztük, velük nevettünk, mert régi ismerőseink. Már sok-sok koncerten találkoztunk, ők már nem csak a Kiscsillagot jelentik, hanem ők A Lovi bá’, A Lecsó, A Rezső és AZ Ábel (bár ő neki van némi előnye életkor terén).
Így aztán megint egy végtelenül laza hangulatú koncerten vehettünk részt, de a lazaság egy pillanatra sem ment a hangulat rovására. Nem is mehet egy olyan bulin, ahol ilyen tömött sorban érkeznek a remek dalok, a jól ismert zseniális és együtt éneklős dalszövegek. Hallhattunk egy új dalt, az Őrkutyát, ami elsőre nem volt annyira magával ragadó, de ez általában így szokott lenni a koncerten bemutatott új szerzemények esetében. Aztán –ahogy magamat ismerem- ez lesz a kedvenc dalom a következő lemezről (már ha rákerül).
Nagy meglepetés nem ért minket, csupán az volt a meglepetés, hogy megint milyen hibátlan volt az este. A színpad két szélén a két dalszerző hol egymást váltva, hol egymásnak válaszolgatva vezette az előadást, középen (ahogy kedves kísérőn megjegyezte) Ózdi Rezső egy olasz pornószínész arcmimikájának teljes tárházát felvonultatva, végtelenül eltökélt arccal masszírozta hangszerét, míg Ábel a dobok mögül adta az ütemet a 3 gitáros alá.
A ruhatárban kabátjainkért verekedve ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Nagyon sajnáltam, hogy vége lett a koncertnek, de azért valahol ott volt a kis mosoly a szám szélén, mert tudtam, hogy nem egész egy hónap múlva újra rázni fogom a fejem a Feketemosóra. (Köv. budapesti koncert az Akváriumban április 19 –én.)