Mick Harvey először játszott szólóban vasárnap az A38-on, és nagyon jól megmutatta, hogyan is kell kiállni egy gitárral meg egy nagybőgőssel, és szépen, dinamikusan eljátszani a dalokat. Akkor is, ha azok a dalok épp másokéi, de akkor meg főleg, ha sajátok: hiszen Harvey tavalyi lemeze végre kizárólag saját szerzeményeket tartalmazott.
Aki hallgatott életében Nick Cave & the Bad Seeds-t, Crime & the City Solutions-t, P.J. Harvey-t, és persze Birthday Party-t, az már egészen biztosan hallgatott Mick Harvey-t is, mert Harvey mindezekben a zenékben (és másokban is) szinte láthatatlan, de nagyon is jól hallható jelenléttel bíró gitárosa a 80-as évek elejétől tulajdonképpen máig tartó, a posztpunkban kezdődő, de indie-be át nem menő rockzenének. Gitárjátéka (főleg akusztikus gitáron), hangszerelési húzásai, vokáljai ugyanúgy megtalálhatók a Bad Seeds ‘klasszikusabb’ lemezein (mint mondjuk a Henry’s Dream), mint P.J. Harvey tavalyi, jókora kritikai elismeréseket bezsebelő Let England Shake-jén. És mégis, Harvey magában tényleg szinte láthatatlan. Nem jön előre szólózni, nem táncol és nem pörög háton, csak játszik és énekel. Azt, hogy a 90-es évektől kezdve szólólemezeket is adott ki, szinte csak az vette észre, aki kimondottan kereste, és még ezeken is a kollaborátor szerepét játszotta, hiszen elsősorban mások dalait vette fel a maga szája íze szerint (a 2000-es években kiadott két lemezen, a One Man’s Treasure-ön és a Two of Diamonds-on ugyan már volt két-két saját szám is), és először tavaly jelentetett meg olyan albumot, amin minden dalt ő maga írt (Sketches from the Book of the Dead). Könnyű és kényelmes lenne kiváló háttérembernek letudni, aki magában nem is olyan jó, csendesebb is, unalmasabb is, aki mindig valaki mögött kell álljon, hogy legalább a zenében észre lehessen venni, mert látni akkor sem lehet. De persze ez legfeljebb annyit mondana, hogy Harvey nem az a fajta előadó, mint a többi, akikkel dolgozott; és valljuk be, elég kevés olyan előadó van, mint Nick Cave, Rowland Howard, vagy P.J. Harvey. Mellettük pedig tényleg nehéz látszani.
Első magyarországi szólókoncertjén az A38-on viszont minden arrafelé mutatott, hogy most bizony látszani is fog, hiszen mindössze egyetlen zenésszel játszik (Rosie Westbrook bőgős már korábbi szólóturnékon is benne volt a kísérőzenekarban, sőt, a tavalyi lemezen is játszott), és ütős nélkül a zenének is valahogy egészen másként kell ütnie. De mivel Harvey lemezei leginkább a nyugis, finom, szép és főleg akusztikus hangszerelésekről ismertek (már ha egyáltalán), még az ütést sem úgy várja az ember, és persze jó így rákészülni, mert különben óhatatlanul csalódni fogunk. A kérdés tehát az, pontosan milyen dinamikát, milyen kidolgozottságot, milyen szépséget tud megmutatni egy duó-felállás ezekkel a dalokkal. Harvey már az elején is elég egyértelműen megmutatta, hogy már miért ne lennének itt is lehetőségek. Természetesen az új lemez dalaival indítva adta meg a lendületet: az ‘October Boy’ és a ‘Ballad of Jay Givens’ (aminek még videója is van) kapásból megteremtettek egy szellős, lebegős, főleg tiszta, reverbes gitárhangokkal és keményen hangsúlyozó bőgővel operáló keretet, ami tud gyorsulni-lassulni, erőt gyűjteni vagy egy-egy vokállal megerősítve kimondottan megindítóvá átlényegülni. A dalok között viszont az is nyilvánvalóvá vált, hogy Harvey így magában eléggé máshogy képzeli el a performálást, mint gyakori előadó-partnerei.
Harvey ugyanis láthatóan elsősorban az egyes dalokra és azoknak a performálására figyel, és jóval kevésbé az egészre és az egész hatásra. Már csak a két zenészre szabott színpadképből eredően sem számított senki semmilyen show-elemre, de a két zenész meg a közönség közti kommunikációtól sokkal közvetlenebb is lett az egész, egyre kevésbé volt meg az az érzése az embernek, hogy itt most ő valami ‘mással’ áll szemben: a színpadon az artista, mi meg a közönség, és az artista megmutatja nekünk az ő művészetét. Harvey a dalok között folyamatosan beszélt a közönséghez, bemutatta a magyar nyelvtudását („köszönöm”, „igen”) és a bőgős hölgyet (akinél „vonó van és tudja is használni”), válaszolt a bekiabálóknak („nem, Gainsbourg-számokat nem játszunk ma”), és általában nagyon jókedvű, felszabadult ember benyomását keltette. Ez pedig nagyon is kellemesen bensőséges hangulatot kölcsönzött a fellépésnek, hiszen a hajó nagyterme amúgy is elég szellősen telt csak meg. Ezért hajlamos volt az ember még azt is megbocsátani, hogy tulajdonképp maguk a számok is inkább egy személyesen jelen lévő zenész egyes produkciói lettek, és nem nagyon volt nekik ‘drámai’ folyamatuk, de még csak befejezésük se: semmi kizengés a végén, szinte egyetlen szám sem ért véget azzal, hogy Harvey hagyta volna az utolsó akkordot vagy hangot szépen, kényelmesen kicsengeni és leülepedni a különben nagyon is szépen effektezett gitáron.
Egyébként pedig kiválóan kihasználta az egyedüli gitáros szerepével járó előnyöket és lehetőségeket is. Mikor kellett, tett azért torzítást is magára, mint mondjuk a kiadatlan P.J. Harvey-szám ‘Slow-Motion-Movie-Star’-nál, máskor pedig kristálytisztán szólt, kedves kis visszhangokkal (‘Planetarium’), és még ezekben is egy pillanat alatt tudott dinamikát váltani, mint mondjuk a ‘Photograph’ versszak-végződéseinél. Harvey-nak különben is védjegyei a halálpontosan játszott ritmusok, a kizökkenthetetlen alapok, élőben pedig az effektekkel pont elég érdekességet tud csinálni ezekben, hogy igenis jó legyen végighallgatni tőle ezeket a számokat. Az új lemez szebb-lassabb vonala (‘Frankie T & Frankie C’, ‘Bells Never Rang’, ‘How Would I Leave You’), de az energikusabb is előkerült: a ‘Famous Last Words’-höz még ritmusalap is jött egy rövid loop formájában. Azt pedig nem is kell külön elmondani, mekkora királyság egy nagybőgő, a nagybőgőt mintha eleve az ilyen zenéhez találták volna ki: lehet vele kemény, hangsúlyozó beütéseket csinálni, kattanva lépegetni témákon, rakenroll négynegyedben tolni az egyeket, viszont lehet puhán, vonóval is alátenni a szebb gitártémáknak.
A szellősen álldogáló közönség egyébként általában véve jól vette Harvey dalait és előadásmódját is. A válaszain felbátorodva később már többen is kiabáltak neki számcímeket, a sokszori „köszönöm”-re reagálva igyekeztek a többes számot is megtanítani („köszönjük”, amit Harvey úgy értelmezett, hogy ők mondanak köszönetet, és válaszolt, hogy „you’re welcome”). Mikor nagyjából egy óra után Harvey-ék lementek a színpadról (Rosie Westbrook egy kis retiküllel, mintha az esti színház előtt csak épp beugrottak volna eljátszani egy-két számot), természetesen be is indult a folyamatos taps, és kaptunk még két számot ráadásnak, köztük a One Man’s Treasure lemez címét is adó ‘Hank Williams Said It Best’-et: ebben Harvey megint csak megmutatta, hogy még a szinte teljesen ismétlésre épülő, szinte végtelen témákat is nagyon szépen tudja kezelni dinamikailag: sűrűbb, intenzívebb pengetések, magasabb, feszítettebb ének, semmi olyan, ami ne lenne nagyon egyszerű megoldás, de teljesen jól működött. Elhallgattuk volna még tovább.
Az van, hogy Mick Harvey úgy egy legendás alternatívrock (vagy mi)-gitáros, hogy közben legszívesebben akusztikus gitáron játszik csendes és finom dolgokat. Úgy jó előadó, hogy pontos és megbízható, úgy jó dalszerző, hogy nagyon szép ötletei vannak és azokat (ha már majd’ minden hangszeren játszik) nagyon szépen meg is tudja valósítani, akár egyedül is; úgy jó énekes, hogy egyáltalán nem ‘karakteres’ a szó Nick Cave-i vagy P.J. Harvey-i értelmében, viszont olyan vokálokat tud kitalálni és elénekelni, amikre Cave mondjuk teljesen képtelen lenne. Harvey énekét hallgatva az az érzése az embernek, valaki olyan énekel, aki életében mindig csak vokálozott, és most nagyon örül, hogy végre kap teret az ő hangja is. És ez jó. Bármikor elmennék újra megnézni Mick Harvey-t.