Megmondom őszintén, abszolút a meglepetés erejével ért az a lelkesedés, ami a budapesti Paramore koncert bejelentését követte a rajongók részéről. Ugyanis szégyen, nem szégyen, azelőtt még sohasem hallottam a zenekarról. De miután minden ismerősöm „ÁÁÁÁ PARAMORE A PARKBAN!! MENNI KELL!! <3:DXD” és hasonló megnyilvánulásokkal adta tudtomra, milyen elmaradott őskövület vagyok, kötelességemnek éreztem, hogy mindenféle előítélettől és prekoncepciótól mentesen megtekintsem Hayley Williams-ék produkcióját.
Mint várható volt, a közönség nagy része a 13 és 18 év közötti korosztályból került ki, előbbiek anyuval, utóbbiak egy palack Koccintóssal érkeztek a Park bejáratához, mégsem láttam egy önkívületben fetrengő fiatalt sem, ami már-már csalódást okozott a magam fajta örök kritikus szemétládának. Viszont észrevettem valami furcsát a szakadt harisnyájú, halotti maszkra hasonlító smink mögé bújó kislányok szemében: szinte vallásos lelkesedést, olyan izgalmat, amit minden valamire való kisgyerek magáénak érez a karácsonyi ajándékozás előtti órákban.
Aztán mikor nem sokkal 8 óra után a színpadra lépett a trió (illetve az őket kiegészítő 3 session zenész), megértettem: ezek a fiatalok TÉNYLEG szeretik ezt a bandát, és már nagyon rég óta várták, hogy felénk vetődjenek. Innentől kezdve meg minden negatív gondolatnál kicsit elszégyelltem magam, ismét kritikus szemétládának tűntem saját magam és az előttem önfeledten ugrabugráló kb. 2500 ember előtt, így feladtam az efajta hozzáállással, inkább az eksztázisba kerülő fiatalságot figyeltem.
Ugyanis a meglepően népes közönség (oké, voltak már többen a Parkban magyar banda koncertjén, csak mondjuk oda nem 5 ropi volt a belépő, amit az uzsira való zsebpénzből nem olyan egyszerű ám összekuporgatni) nagyon odatette magát, imádta a zenészeket (természetesen legjobban Hayley-t), végig énekelte a dalokat, a közönségdaloltatásnál sem vallott kudarcot (és az angol szövegekkel sem jutottunk a régi Depeche Mode koncertekről ismert „Ricsárd tácsmi” mélységébe). Szóval le a kalappal, a színpad innenső oldalán mindenki teljesítette a küldetést. Na de mi a helyzet a másik oldallal?
Ott persze a show leginkább a vadóc, 160 centis tömény energia énekesnőről szólt. Ha a tavalyi Keane koncerten megszavaztuk Tom Chaplint a „fiúnak, aki nem tud hangot téveszteni”, akkor most ezt a címet a hölgyek között simán odaadhatjuk a Hayley Williams-nek. Beszarás, milyen hangja van ennek a csajnak, és még jobban beszarás, hogy milyen jól tudja használni! Komolyan elgondolkodtam néha, hogy playbackről megy a cucc. Külön nagy szó ez annak tükrében, milyen kétdimenziós zenét játszik a Paramore (én megszavaztam nekik a csajos Simple Plan-jelzőt, a rajongók levélbombáit a szerkesztőségbe várjuk). Ebben a két dimenzióban viszont egész jól mozog a banda, meglepő módon azok a dalok működnek a legjobban, mikor elmennek a határig. Így lehetett a koncert fénypontja az elektronikával nyakon öntött Fast In My Car, a már-már R’n’B-s, seggrázós Ain’t It Fun, természetesen a közönség-kedvenc, együtténeklős megaslágerek mellett (Still Into You, Now, Pressure, Ignorance).
A legjobb pillanataiban a Paramore képes elfeledtetni mindenkivel, legyen Slayer fan metálisten, bőgatyás AKPH követő vagy éppen Beck Zoli-tetkós BTK-s, hogy milyen koncerten van éppen. Mert olyankor megy a lábrázás meg a vigyorgás. De sajnos voltak üresjáratok bőven. A zenekarnak egyszerűen nem állnak jól az lassú dalok (kivéve a koncert nyitó, jópofa, ukulelés Moving On), az önmagával duettező énekesnő című produkciót meghagyhatnák Rihannának, illetve a két dal közötti szöveget is vissza lehetne fogni. Tudjuk ám mi, hogy mi vagyunk a legjobb közönség, és hogy sokat kellett várnunk a koncertre, és persze, szívesen a sok éves rajongást, de inkább tessék minket megtáncoltatni! Itt sokszor több percig magyarázott az énekesnő, sokszor a színpad szélén ülve, térdelve, valószínűleg ennek oka inkább a feszített tempójú turnézás, illetve, hogy nem egész 24 órája még a NovaRockon tomboltak a srácok, mint a felebaráti szeretet.
Így látta egy rajongó
A rajongóknak biztosan felejthetetlen élmény volt a tegnap este (pláne azoknak, akik fent bulizhattak egy dal erejéig a színpadon), a Paramore tényleg azon igyekezett, hogy kiszolgálja a kellőképp „kiéheztetett” szimpatizánsokat. A többiek (köztük az ironikus, szemétláda újságírók) pedig meghallgathattak egy kellemes nyári estén, egy kellemes koncertet egy kellemes szabadtéri szórakozóhelyen. Én azért hazafelé benyomtam telefonról egy kis The Hives-t a 103-ason, hogy felpörgessem a pulzusom lefekvés előtt.
Setlist:
For a Pessimist, I’m Pretty Optimistic
Ráadás:
Annál azért sokkal jobb koncert volt, mint ahogy ide az le van írva! 😀