Minden idők talán leggyengébb Sziget programja jött össze tegnapra, ami főleg azért fájó, mert szombatról volt szó, amikor mindig másfélszer annyi napijegyes szokott érkezni, mint a fesztivál többi napján. Hogy ne legyen teljesen értelmetlen kimenni, arról előzetesen egy remek Editors koncert ígérete tett, hogy aztán pofára essünk annak rendje és módja szerint.
Én már kora délután kiutaztam csak úgy lézengeni, haverkodni, civilkedni, meg a fűben ücsörögni annak jegyében, hogy „ha már ott a Sziget karszalag a kezeden, ne otthon ülj!”. Most jönne az, hogy belefutottam valami tök ismeretlen zenekarba, akik levettek a lábamról, és értelmet adtak korai érkezésemnek. Hát nem… A blues színpadon erőszakolt meg valaki egy szitárt, a hollandok színpadán 10 kigyúrt férfi táncolt el egy enyhén homoerotikus műsort, a Magic Mirrorban másnaposan fetrengve néztek páran szoftpornót, a party arénában egy közepes elektro-punk (?) formáció (Daily Bread) táncoltatta népet. Onnan csak akkor távoztam, mikor az énekes csaj bejelentette, hogy az utolsó szám jön ,de no para, az 15 perces lesz!
Az első valamire való program 17:45-től a The Fratellis volt a Nagyszínpadon. Persze csomó láma nem tudott a műsorváltozásról (eredetileg ugye az Editors lett volna ekkortól), és az első szám alatt ijedten lapozgatta a műsorfüzetet, majd a második után elhúzott. Akik maradtak egy közepesnél kicsit jobb koncertet láthattak/hallhattak. Igazából az volt a The Fratellis baja, hogy langyos, néha egész kellemes dalaikat kifejezetten szarul kezdték el előadni. Így a koncert elején sokan döntöttek a távozás mellett azok is, akiket eredetileg érdekelt volna a dolog. Aztán a 4.-5. dal környékén elkapták a fonalat a srácok, csak ez sem tartott sokáig, amint elkezdték az új dalokkal fárasztani an épet, ismét leült a hangulat. Hogy aztán a végére elszabaduljon a pokol. Mondjuk ehhez nem sok köze volt a zenekarnak, ők csak kellemes aláfestést szolgáltattak a mihez is? Nos ahhoz, hogy valószínűleg mindenki fesztiválozó megérezte: a mai nap olyan gyenge, hogy nagyon be kell baszni. És az első nagy fejreállást pont este fél 7 körülre időzítette mindenki. Így hát befutott a színpad elé a Mikulás, Jézus, a húsvéti nyúl, pár tetőtől talpig latexbe öltözött forma, akik ezen a harisnyamaszkon keresztül szívták a cigit és itták a fröccsöt, egy kisebb erdőnyi felfújható tigris és még a jó ég tudja mi. Egy szó mint száz, az utolsó pár szám igazi népünnepély lett, igazi fesztiválfeeling, egy óriási yoloság. És igazából senkit sem zavart, hogy valaki zenélget a színpadon.
Majd jött a nap fő fellépője (legalábbis számunkra) az Editors. És jöjjön a coming out: szeretem a zenéjüket. Annyira, hogy múltkor Ausztriában, a Harvest of Art-on még vinyl-en is megvettem az új lemezt, ami szerintem elég erős anyag. Egyedül a harmadik, elektronikusabb albummal szemben vannak fenntartásaim, de az sem egy kifejezetten rossz eresztés. Szóval magával a bandával csak annyi volt a baj, hogy most nem lemezen játszottak, hanem élőben. Ami ugyebár teljesen más kávéház. Okés, hogy Tom Smith elmeroggyant, ezt már a szövegeiből is megtudtuk (2 szívű pók, versenypatkányok, kórház előtt dohányzók, formaldehid – csak pár számcím tőle), de a színpadon fullba nyomja az őrültet. Ami általában nem baj, sok frontember él meg ebből, csak ők nem felejtenek el foglalkozni a közönséggel. Tegnap sajnos az Editors minden tagja elfelejtett, ami azt eredményezte, hogy a hallgatóság is szart nagy ívben a produkcióra. Főleg azért baj ez, mert a banda új dalai igazi közönségénekeltetős himnuszok, amik igenis össze tudnák hozni a rajongókat és a zenészeket. Csak ahhoz a félóránként elböfögött „thank you”-n kívül kicsit több kellene. Nem is volt csoda hát, hogy Smith egyszálgitáros magánszámát (a Nothing című dal, ami amúgy is fos) nem is lehetett hallani, mert mindenki beszélgetett a nézőtéren.
Az uccsó egy (azaz EGY) számra eszükbe jutott a srácoknak, hogy talán meg kéne mozgatni azt a pár tízezer embert, és eltolták a Eurythmics-es Papiliont, hogy mindenki elégedetten távozzon majd a koncert után. Ez iszonyat olcsó trükk, nem is jött be srácok. Szégyelljétek magatokat!
Innen természetesen a Leningradra mentünk, akik a Prodigy-val és a szintén örök visszatérő SKA-P-val ellentétben tényleg mindig fergeteges bulit csinálnak. Így volt ez most is, bár a 160 kilós, kopasz figurát hiányoltuk, aki a múltkor a fején vert szét sörösdobozokat és húzóra ivott meg fél üveg whiskey-t. Reméljük jól van az öreg, nélküle nem volt olyan a buli, mint anno. De azért még így is a nap legjobbja, a közönség persze meg volt őrülve.
Innen még gondoltuk rázzuk kicsit a ráznivalót a Parov Stelar Bandre, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy megtelik a 15.000 fős sátor. Így két választásunk maradt: Nirvana Tribute Band vagy Alvin és a mókusok? Nos, asszem ezzel el is mondtam mindent a tegnapi felhozatalról. Végül bementünk DJ Radnay (a magyar Hugh Heffner, hahaha) 100% lakossági setjére (set az, ha két szám között van 10 másodperc szünet, mert emberünk éppen beszélget valakivel?), ami még a töttöspusztai Nádas Disco-ban is ciki lenne. De ez nem az volt, hanem a VIP, ahol simán belefér egy ilyen. Mi sem agyaltunk sokat, inkább táncoltunk a pulton, amíg le nem szedtek a kopaszok.